„Ott áll a lány, az út jobb oldalán,/Egy sárga rózsa, hervadt homlokán,/A szürke úton, csak várakozón,/Földvár felé félúton…” Idegességemben dúdoltam Bródy János: Földvár felé… c. örökzöldjét, mert ráeszméltem, bizony rossz irányba haladok.
Nem mintha az ex-Illés Tini (Bródy beceneve) slágere lenne legkedvencebb számom, ám a körülmény, tudatalattimból ezt csalta elő. Szerencse, hogy a tudatalattit is vizsgáló Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja munkáin nevelkedtem. Társaságban mai napig szívesen idézem a korszakalkotó pszichiáter legmeghökkentőbb kijelentését: „Már kétéves koromban libidót éreztem édesanyám iránt”.
A hely, ahol az agyamat az eszmélet megvilágította, amúgy kimondottan szagos. A bánki fehérje feldolgozó üzem környékén mindenkor penetráns szagok terjengenek. Ha arra vetődöm, mindig elcsodálkozom, a környéken lakók hogy’ a fenébe képesek a gyomorforgató ájerben élni, méghozzá évek, évtizedek óta. Vagy megszokják? Végülis minden megszokható. Idővel számukra a friss levegő válik furcsává, rendkívülivé.
A szerző egy harácsoló. Nem az élvezeteket, mert azokat hajszolják. Még kevésbé a pénzt, bár abból meg soha nem elég. Ő a munkát. Egy mazochista. Akkor érzi jól magát, amikor esténként a fáradtságtól az ágyba ájul, bár még mindig nem az alvás az utolsó napi program, hiszen egy kis olvasás nélkül nem hajtja fejét a párnára.
A történet a harácsoláshoz köthető. Az újságíró három munkahelye a megye különböző iskolaiban található. Hetente, csak munkaügyben 250 km-t autózik. Hiányszakma az övé. Ha három élete lenne, akkor is kevés volna a felkérések teljesítésére. Gyengébb napokon erősen gondolkodnia kell, reggel merre az irány.
Valamelyik napkezdetkor a szerbe-számba vett teendők lajstromozása helyett az adott huszonnégy órára kondicionált automatizmus győzött. Ráadásul nem is arra a napra emlékezett, amelyikre ébredt. Kávé, reggeli, aztán nyomás a kocsihoz. Tél közepe lévén, a járművön ezúttal is akadt takarítani való. Jégkaparással tíz percet is vesztett.
Végre útnak indulhatott. A reggeli csúcs dugóiban vánszorogva minduntalan megállapította: Debrecen egyre élhetetlenebb. Türelemmel kiverekedte magát a Diószegi útra. Onnan már elég simán haladt Létavértes felé.
Útközben a szürke, fagyos tájat figyelte. Remélte egy-egy őz, vaddisznó, vagy legalább egy fácán felbukkanását. Közben igyekezett végiggondolni a napi tanítani valót.
Ekkor bizonytalanodott el. Előző este valami másra készült. Éppen elhagyta a 30-as busz végállomásának körforgóját, amikor beléhasított a felismerés. Aznap nem Létavértesre kellett volna mennie. Debrecenben lett volna dolga.
Megkereste az első letérőt. Befordulás után telefonált az iskolába. Jelezte, késni fog egy keveset. Gyorsan indokolt is, mire a hívott fél gyöngyöző kacajú reakcióját hallhatta. A hölgy nevetése csillapultán megnyugtatta a szerzőt: nincs semmi baj, de azért igyekezzen.
Léta felé félúton megfordult. Gázt adott, miközben a bevillanó Bródy János szerzemény dúdolásába kezdett. Feledékenységéért korholta magát, jó adag lelkiismeret furdalással igyekezett vissza aznapi munkahelyére.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás