Vendégeink egy elvált fiatalasszony és eleven, virgonc eszű, bájos lánykája. A gyerek lehet 4-5 éves, cseverészik, fecseg, vidámkodik. Temérdek közölni valója mellett ezt is elmondja:
- Szokik inni apuci sört meg bort, oszt olyankor nagyon vicces. A múltkor tanultam tőle egy dalt. Mindig nagyon nevet, amikor eléneklem. Neked elénekeljem?
- Énekeld! - hagyom rá.
S rákezdi.
„Tegnapelőtt hánytam,
tegnap megint hánytam,
ma is fogok hányni,
imádok okádni.”
Mintha az Ég a gyertya, ég… dalocskát énekelné, olyan ártatlanul lamentálja a dallamot, a sorokat. Az a gyanúm, nemigen tudja, mit is ad elő bájos buzgalommal. Szaladgál az asztal körül, én fekszem a kanapén, s amikor elém ér, a hasamra veti magát. Nagyot nevet, mindketten jól szórakozunk.
- Te szeretsz engem, bácsi? Úgy bánsz velem, mintha az apukám lennél.
(Magamban abban reménykedem, hogy azért jobban bánok vele, mint az apja.)
Este kapcsolgatok a tévécsatornák között, hol az egyik kalmár kanálisról kapom el a szemem a reklám kitörésekor, hol a vizuális szellentésektől undorodom valamely kormányvalag-kényeztető kanálison. Így is van, elérek a Hír TV-ig, s mindjárt híradó lesz. Valami miatt eszembe jut a „sláger”:
„ma is fogok hányni,
imádok okádni”.
(fogarasi)
Új hozzászólás