Hamisítatlan cívis-történelmi kötetet mutattak be kedden délután, a Méliusz Központi Könyvtárának Helytörténeti Részlegén.
Gurbán György újságíró-fotós Kerékgyártóék című kötetét ismerhettük meg a Méliusz Könyvtárban. A szerző cívis felmenőinek, a Kerékgyártó-családnak évszázados, igen mozgalmas és izgalmas debreceni múltját tárja elénk könyvében. A leírtak a sokat virult, szenvedett, nagymúltú és hosszú történelmű Kálvinista Róma egyik „legcívisebb” hangulattöredékét idézik. A történet alkotójával Vass Attila Tamás, a Helytörténeti Részleg munkatársa beszélgetett.
Gurbán György mesélt a nagyapjával való, rendkívül szoros viszonyáról, történeteket hallhattunk a család különböző lakhelyeiről, különböző korokból, valamint a szerző iskolás éveire és újságírói karrierjének kezdetére is visszatekintett. Így pedig már a könyv közvetlen megismerése előtt átfogó képet kaphattunk, milyen is a valódi, hamisítatlan, ügyes-bajos cívislét, a Maradandóság városában.
A bemutatót és a beszélgetést követően az író dedikálta is a kötetet.
A könyvet érdemes megvennie a szerzőtől mindenkinek, aki magát igazi debreceninek, cívisnek vallja vagy hiszi: ITT
Barna Marci
Részlet a könyvből:
Nagyapám története, avagy egy interjú kiegészítése
1977-ben, a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanévnyitó ünnepségén nagyapám másodízben kapott vasdiplomát, tekintettel arra, hogy legalább 70 éve szerezte tanítói oklevelét. Ennek apropóján látogatott meg bennünket a Hajdú-bihari Napló kiváló újságírója, későbbi főszerkesztője, Bakó Endre, hogy megírja a portréját.
A cikk meg is jelent a napilapban, ám miután még bőven benne éltünk a „fejlődő szocializmusban”, az életút bizonyos részletei nem kerülhettek be a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei napilapjába. Tudta ezt jól nagyapám, ezért voltak olyan epizódok, amelyekről nem beszélt.
Nekem azonban igen. Ez adja számomra a pótlás lehetőségét és egyben kötelességét.
„Tanítónak születtem, és soha sem bántam meg. Anyám mindig azt szerette volna, hogy tanító legyek, s ez az álma valóra vált, mert így döntöttem. Nem az ő kedvéért, hanem azért, mert már gyerekkoromban a tanítói pálya iránt éreztem hajlandóságot.” – mondta el az interjúban, hozzátéve: ácsmester apja sem gátolta meg ebben.
„A Református Kollégiumba kerültem, s 13 évig ez az intézmény lett második otthonom… Ettől az időtől kezdve, ha meguntuk a tücsökfogást, a pillangókergetést vagy a sárkányeregetést, iskolásdit játszottunk hátul a színben. A tanító persze én voltam, és főleg kedvenc tárgyaimat, a földrajzot, a számtant, a történelmet és a természetrajzot „oktattam”. És meséltem a többieknek, mert a mese nagy passzióm volt egész életemben.” – folytatta visszaemlékezését a gyermekkorára.
1906-ban, a tanítóképző elvégzése után a Szatmár megyei Fábiánházára ment tanítani. „Mégpedig nem helyettes, hanem rendes tanítónak, ami akkor igen nagy szó volt.” De onnan elvágyódott, így közelebb költözvén elszegődött Hajdúböszörménybe, helyettes tanítónak. 1909-ben a tanév utolsó három hetére helyettesítést kapott Debrecenben, a Füvészkert utcai iskolában.
Itt 1911-ben megválasztották rendes tanítónak, és elkezdődött a két világháborún és sok más mindenen átívelő, negyven éven át tartó, ma már hihetetlennek tűnő története: 1951-ben innen ment nyugdíjba, úgy, hogy közben 1941-től 48-ig igazgató-tanítóként is dolgozott.
A világháborúk időszakáról volt mit mesélnie – arról szabad volt 1977-ben. Az első világégés idején például száz gyereket tanított naponta, ötvenet délelőtt a Füvészkert utcán, ötvenet délután másutt. Az Eötvös utcai iskola egyik tanítója ugyanis fogságba esett, kellett valaki, aki helyettesíti.
A II. világháború során a Füvészkerti iskola épülete is kapott találatot. A bomba ugyan nem robbant fel, de lehetetlenné tette a tanítást. A front átvonulása után a szülők segítségével, puszta kézzel hordta a törmeléket és pakolta a téglákat, hogy a városban elsők között indítsák el a tanítást – miközben pedig a saját háza rendbehozatalán is bőséggel volt tennivaló. Sőt hetekig még rendőri szolgálatot is elvállalt, mert számára a tanítás és a rend volt az elsődleges.
„Kérdezte is Pintér Imréné hivatalsegéd, hogy vajon megtudják-e valamikor, számon fogják-e tartani, hogy mit teszünk az iskoláért?” – mesélte az interjúban. Arról persze 1977-ben nem beszélhetett, milyen módon köszönték meg neki ezt és még sok mást az új világ új urai – azaz elvtársai.
1951-et írtak akkor, éppen negyven éve tanított a Füvészkerti iskolában. Ám egy napon látogatói érkeztek. A fontos káderek nem kerteltek sokat, közölték: itt az ideje annak, hogy nyugdíjba vonuljon. Nagyapámnak eszébe sem volt még ez, de a hívatlan vendégek hangsúlyozták: az ideje lejárt, az ő feladatuk megszabadítani a „horthysta elemektől” az oktatást. Sőt, hogy jobban értse a helyzetet, azt is hozzáfűzték, félreállásával segítené a szintén pedagógus leánya helyzetét.
Ez hatott, nagyapám hivatalosan nyugállományba távozott, amelynek összegét megalázó módon, a lehető legalacsonyabban állapították meg. Ám – miután tanítóhiány mutatkozott – még három évig megengedték neki, hogy visszajárjon helyettesíteni. Sőt néhány alkalommal még az is megesett, hogy a leányát – anyámat – pótolta a Poroszlay úton. Aztán már csak otthon fogadott tanítványokat.
A déli hírműsort a rádióban rendszeresen meghallhatta. És mondogatta közben: hazudjatok csak...
Új hozzászólás