A háziállattá szelídített macskákból nem halt ki a vadászösztön. Az úton lévők gyakran látnak egerésző cirmosokat messze távol minden településtől. A vélekedéssel ellentétben, ezek túlnyomó többsége nem kóbor állat, s haza is találnak. A cirmosok viselkedését valamennyire ismerők jól tudják, remek tájékozódóképességgel megáldottak.
A macskatörténeteket olvasók elképedve merednek egy-egy állításra, miszerint az Egyesült Államokban egy házi kedvenc hétszáz kilométerről talált haza. Egy évig gyalogolt, de révbe ért. Párizsban elszökött cica a zsúfolt belvárosi utcákon keresztül kilométereket megtéve állított vissza gazdájához, annak nem kis örömére.
Tokajban élő sógorom vörös kis ragadozója is megér egy történetet. Rokonom a megbetegedett állatot elvitte az állatorvoshoz. A kocsiból kiszállva a macsekot eléggé könnyelműen csak úgy ölbe kapva próbálta a dokihoz becipelni. A macskaszagot megérző környékbeli házőrzők vad csaholásától megrettenő állat kiugrott gazdája öleléséből, és uzsgyi, megcélozta az első, biztonságot ígérő bokrot. A sógor utána rohant, de a bepánikolt cica előle is menekült. Hiába hívogatta, az istennek sem volt hajlandó előbújni.
A sógor a szökés színhelyére este tért vissza. Úgy gondolta, az este csendjében sikeresebben próbálkozhat. Magával vitt finom falatokkal és kedves szavakkal igyekezett a szökevényt magához csalogatni. Mondanom se kell: sikertelenül. Jelenlétének semmilyen jelét sem adta. Kérdezte a környékbelieket is, de értékelhető információhoz így sem jutott.
Másnap délelőtt újfent próbálkozott. Az eredménytelenség reménytelenségbe csapott át. Lelkiekben feladta: „ez a macska elveszett”.
Kedvence eltűnésétől kedvetlenné lett rokon bánatában hozzá se nyúlt macskája tányérkáihoz, játékaihoz, a teraszon kialakított kuckójához. A tálkákban penészedett, száradt a cirmos otthagyta maradék. Legyek jártak rá, méhek csíptek a finom halas pástétomból.
Két nap múltán, a hajnali órák valamelyikén éktelen nyávogásra riadt. Úgy vélte, a környékbeli macskák bunyóznak, koncerteznek. Mégis felkelt, hogy elzavarja a csendháborítókat. Amikor ajtót nyitott, legnagyobb meglepetésre macskája topogott a küszöbön. Csapzottan és lesoványodva jelentkezett, ettől függetlenül kimondhatatlanul örült a gazdi megjelenésének. A sógor szintén. Az elszökött állat a boldogságát hízelgő lábhoz dörgölőzéssel fejezte ki.
Rokonom gondolatban végigjárta macskája vélt hazatalálási útvonalát. Kedvencét azelőtt még sohasem vitte állatorvoshoz, tehát a nagybajszú számára a környék teljesen ismeretlennek bizonyult. Az állatdoki a háztól körülbelül két kilométerre praktizált. Az állatnak mégis sikerült átkelni a 38-as főút forgalmas tokaji szakaszán, a Szerencs-Nyíregyháza vasútvonalat, kikerülni számtalan bőrére pályázó ebet, s jutott haza. De hogyan? Ha a macska beszélni tudna, a hogyanra csak akkor kapnánk választ.
Debrecenben valami hasonló történt. Egy macskát a Vámospércsi útról vittek a Kossuth utcai állatorvoshoz. A cicus kólikához hasonló hascsikarásban szenvedett. Az állatot a gazdája hordozóban szállította, ám valószínűleg a rácsot nem jól rögzítette, mert a kocsik zajától megrémült állat kitört. Átfutott a délutáni dugóban a sávokban kényszerűen rostokoló kocsik alatt, s eltűnt a Klaipeda utcán. Gazdája üldözési kísérletét a meginduló kocsisor, és egy hirtelen felbukkanó rendőrautó késleltette. Mire átért, macskájának nyoma veszett.
Másnap azonban ez az állat is az ajtó előtt nyivákolt. Megint felvetődik a kérdés: hogyan csinálta? A jó ég tudja. Ami biztos: sikerrel átkelt a 4-es főközlekedési út városon átvezető szakaszán, a Nyíregyháza-Debrecen vasútvonal két vágányán, forgalmas kereszteződéseken, végigtrappolt a még zsúfoltabb Faraktár utcán és Vámospércsi út mellett. Mindezt úgy tette, hogy bajsza szála sem görbült.
Egy macskának hét élete van, ám az említettek egyet sem tékozoltak el.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás