A november a csúnyábbik oldalát mutatja. Este minden nyirkos. Tócsákban ázó levelek erjedt szaga terjeng. Szmogon keresztül kiflihold erőlködik. Igyekezet reménytelen, ezernyi kémény ontja mérgező, holdat fedő füstjét. Autók, buszok hangja is (zaj)szennyezi a levegőt. Dugókban okádják a benzingőzt. Élhetetlen város.
Mégis élni kell. Lehetőleg egészségesen. Receptje a mozgás. Megelőz, gyógyít. Rossz nézni az elektromos kerékpárokon, rollereken, mopedeken, minden erőfeszítés nélkül zötyögőket, az autóban háztól házig utazókat. Satnyul az izom. Ép testben ép lélek, de így tompul az agy. Kényelemből, lustaságból okos eszközökre hagyatkozunk, s ha elromlik, elveszlik, megáll az élet.
A napi tizenegyezer lépés megtételén ügyködöm. Fél éve emeltem a limiten. Legalább ezerrel többet teszek meg. Régebben azon poénkodtam, hogy az egészséges életről az omegás fiúk már a hatvanas évek végén tudhattak valamit, amikor Tízezer lépés c. nótájukat megalkották. Lehet, orvosok csak utánuk kezdték javasolni ennyi lépésmennyiség megtételét.
Már túl a tízezrediken, hazafelé baktatok. Volt már erőltetett menet, futás, most mérsékelt, egyenletes tempóban rovom a métereket. Gondolataimba merülök. Szeretem ezt az állapotot. A lábak végzik dolgukat, a neuronok között pedig cikáznak az ingerületek. Csak úgy felszínesen észlelem a futónőt. Megszokott látvány. Az estét sokan használják testmozgásra. A láb pedig mindig „kéznél” van. Nem kell fittneszterem, személyi edző. Elég egy jó cipő, ami nem mállik szét az első kilométer után, kibír néhány pocsolyát is.
Fiatal lány fut. Szerelése tiszta sárga. Tudatos választás. Saját testi épsége miatt is. A világos sötétben is az. Joggingján látok fényvisszaverő csíkokat. Helyes.
Közeledik. Szép lány. Arányos. Nadrágján át is sejlik izmos combja. Hosszú lépteit egy deka fölösleg sem nehezíti. Az ingerületek a lány elemzésére váltanak. Ő pedig egyre inkább engem céloz. Ennyire hódító lennék? Egy pillanatig legyezget a hiúság. Annak ellenére hiszem, hogy a legkevésbé sem vagyok Adonisz, szívtipró, annál inkább félszeg, gátlásos. Szellemem kisugárzása, galamblelkem? Csupa rejtély. Mégis, miért fut felém? Már csak néhány lépés. Nem változtat irányt. Ölelésre emelem karom. Látom, mosolyog. Ölembe rohan a boldogság? Mivel érdemlem? Az biztos, szerelem az első látásra. Szám nevetésre görbül, szemem felragyog. Karomon érzem karja érintését. Most…
Hirtelen oldalt sasszézik. Következő lépésével már mögém kerül. Karjaim még ölelésre merednek, amikor elhúz mellettem egy kerékpáros. Belém villan a felismerés, csak a bicajost kerülte. Mire fordulok, jó ötven méterre csak a hátát látom. A mennyből a pokolba. Vállam megroggyan. Hirtelen minden lépésem nehéz lesz, mintha térdig vízben gázolnék. „Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!”. Hangulatom a visszaszürkül a novemberhez.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás