Többszörös, ütemes visszatapsolással, ha szabad élni a nem helyre illő kifejezéssel: vastapssal köszönte meg a közönség a Vojtina bábszínház művészeinek a Trisztán és Izolda című előadását vasárnap este. (Szabálytalan sorok egy nem szabványos előadásról.)
A ritka és különleges előadás megkezdése előtt az előtérben Láposi Terka igazgató, művészeti vezető köszöntötte a nézőket, és röviden elmondta a tudnivalókat: hol kell bemenni a köralakú nézőtérre, hány perces a műsor (125-128), és ha valaki nagyon nem bírja, akkor csak intenie kell a kedves segítő hölgynek, és ő a sötétben kivezeti. Lényegében többet nem is árult el az előadásról, és ez így volt helyes, hiszen egy átélendő élményt nem „illik” előmagyarázni, ahogy manapság „szépen” mondják: spojlerozni.
És valóban, belépéskor lenyűgöző volt a látvány, amire rácsodálkozhattak a nézők abban a pár percben, amíg elkezdődött a színmű. Kékes, selytelmes háttérfény, boltíveket rajzoló fénycsíkok, egy kupola, vagy templomi boltozat, ki tudta még akkor, milyen szerepük lesz. A cirkuszias körporond közepén egy-két fém idom, amelyeket mintha egy játszótérről vettek volna kölcsön. Félköríves mászóka, körmozgó-mászó játék.
De a darab egyáltalán nem játékkal indult, hanem nagyon is komoly összecsapással, harci koreográfiával. Balettszerű mozdulatokkal felépített csatajelenet vonult körbe a felépített térben, élvezetes volt a harci fegyverek neon világításának bekapcsolása, halványítása, bizony, jelentősége volt a fényeknek. (Ám a jelenet egy kissé hosszúnak tűnt, talán érdemes lenne kurtítani.)
Szépen gördült a történet, szövődött a cselekmény, nem is érdemes időzni mellette, mert érthetően tálalták a dráma egyre bonyolódó szöveteit.
Időfelejtően testközeli volt az előadás, a néző néha azt érezhette, éppen vele szemez a színész, de persze nem, csak a szuggesztivitás volt ilyen erős, és felejthetetlen. Néha oly hevesek voltak a mozdulatok, hogy azt lehetett érezni, a színész (dehogy színész, inkább Trisztán) kilép a nézőtérre. De nem. Nem, nem! Nagyon kontrolláltan játszott mindenki.
A kiváló rendezésnek köszönhetően tisztán érthető volt a végjáték kifejlete is, Trisztán sorsszerű pusztulása, ami részben megoldja a szerelmi háromszög tarthatatlanságát, és az ehhez csatlakozó Izolda halálközösségét, és persze a harmadik fél ellehetetlenülése is benne van a végkifejletben.
Sajnos azonban akad még néhány csiszolnivaló a gyémántelőadáson.
A hang. A bejárat melletti nézők nem mindig hallották a színészeket, ha a túloldalon volt jelenetük, mert a hangszórók nem szóltak. Néha villogott az íves fénylámpa is, ami elvonhatta a nézők figyelmét. De ezek technikai apróságok, a technikai mesterek biztosan orvosolják.
Viszont alaposabb átgondolást igényel a sok fehér festék használata. Lehet, hogy én gondolom alul, de a szerelmi bájitalként „bemutatott” edény fehér festéke egyértelmű volt a szerelmesek jeleneténél. A vonzalmat, az olthatatlan, mindent elárasztó, befedő szerelmi vágyat jelképezte. De hogy utána milyen szerepe, feladata volt a máznak, amit folyton kentek magukra a szereplők, nehezen megfejthető volt, és egyre megfejthetetlenebbé vált, ahogy haladt előre a történet. És a végére már mindenki fehér volt. Mindenki szerelmes volt? Vagy a fehér szín más jelentést vett fel menet közben? Ez merész értelmezésváltás lenne. Hiszen a fehér, szűzies máz a fiatalokon végig megmarad, minek újra és újra kenni?
Lehetne néhol kurtítani is a darabot, és akkor nem kezdenek el fészkelődni a nézők másfél óra után. Trisztán úgy gondolta, hogy egy vicc elmesélésével közelebb kerülhet Izoldához. Ez a rész hiteltelen és időhúzó, nemigen mondtak vicceket egymásnak az emberek a 12-ik században. Ez a kurtítás is előnyére válna a darabnak. Hasonlóképpen nem illeszkedik a darab feszes, tragikus előmenetelébe a szűzhártyáról szóló dialógus. Nem illik oda, persze, erotikus hatású, de a darab nem erről szól közvetlenül, bár a cél ugyanaz, mindhárom szereplő részéről, ezt tudjuk Freud óta.
És végül: nem értelmezhető, sőt, inkább zavaró Fehérkezű Izolda vonaglása az utolsó jelenetek egyikében, amikor nem is róla szól a párbeszéd, történés. Elvonja a figyelmet, különösen azoknak a nézőknek a tekinetét, akik mögötte ülnek.
Mindezek ellenére: Hatalmas, a figyelmet végig rabul ejtő alakítása volt valamennyi színésznek, különösen: Csiky Csongor Ábelnek (az érzelmeknek sokféle szintjét kellett megélnie, a harcostól a szerelmes fiatalon keresztül a féltékeny, vad férfin át a csalódott és a vesztett hős érzelmeig, végül az életét elvesztő, életerős emberig). De kiváló karakterformálást kaptunk Izolda szerepében Telenkó-Oláh Tímeától, Baditz Dávidtól (Marke), Mercs Máté Pétertől (Andret), Hell Krisztinától (Brangene), Nagy Mónikától (Királynő, Fehérkezű Izolda). Vagyis mindenkitől. Csodálatos, hogy egy ilyen maroknyi társulat mire képes! Külön kalapemelés a díszlettervezőknek, hogy a kellék nélküli előadásban a díszleteket, a fémelemeket, rácsokat, „mászókát”... egyszer hajó, egyszer csónak, egyszer szerelmi találka helyként használtatják. Ők pedig: Kiss Antalné Kati, Nádasiné Szegedi Éva, Oláh Richárd, Majoros Gyula Röviden: örülök, hogy ott lehettem, jó este volt.
Végül: Amikor egy ismerősöm érdeklődött a vasárnap esti programomról, és mondtam neki, hogy megyek a Vojtinába, elkezdett nevetni: Csak nem a Vitéz Lászlót nézed? Komoran csak annyit mondtam: ugyanolyan jót, de ennek az a címe, hogy Trisztán és Izolda. A barátom másnap érdeklődött, no, milyen volt a műsor? Elmondtam, mire ő: mikor tudná megnézni? Aki nem hiszi, itt lehet utánajárni: https://www.vojtinababszinhaz.hu/eloadasok/539-trisztan-es-izolda
Barna Attila
Új hozzászólás