A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
Csokonai Vitéz Mihály (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.) a magyar felvilágosodáskori irodalom egyik legjelentősebb költője.
Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték.
A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai között lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkodását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt.
Apja Csokonai Vitéz József borbély és seborvos, anyja Diószegi Sára volt.
Csokonai a Debreceni Református Kollégiumban tanult, ahol 1785. április 18-án, az alsóbb osztályok elvégzése után továbbléphetett. A gimnázium elvégzése után, április 18-án az akadémiai tanfolyamot kezdte el.
Csapongó, szabad szelleme azonban nem fért össze az iskola katonás fegyelmével.
Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, majd néhány évig a Dunántúlon bolyongott, majd visszatért szülővárosába, Debrecenbe.
Ezek után nehezen, szűkösen élt, utolsó éveiben emberkerülés jellemezte. 1804-ben Váradon verses búcsúztatót mondott Rhédey Lajosné temetésén, ahol meghűlt, öröklött tüdőbaja súlyosabbá vált, és meghalt.
Életében mindössze két kötete jelent meg: A tavasz (1802) és Dorottya (1804).
Új hozzászólás