A sport-politika macska-egér harca

Magyarország labdarúgó-válogatottja a németek elleni döntetlennel a nemzetet büszkévé és újra naggyá téve fejezte be Európa-bajnoki menetelését. Utoljára ilyen jellegű tétmérkőzésen csaknem 70 esztendeje, az 1954-es, elvesztett világbajnoki döntőn állt ki Magyarország Németország ellenfeleként. Mennyi minden változott…

Nyilvánvaló, hogy bizonyos érdekegyezések miatt elengedhetetlen a politika sportban való részvétele, akár támogatók, klubtulajdonosok, klubvezetés vagy marketing terén. Azonban úgy gondolom, az a fajta túlzó, társadalmi, olykor tabuként kezelt problémákat, kérdéseket felvonultató, egyre erőszakosabban tálalt, futballba épített propaganda, amit az EB során végig tapasztalunk, már semmilyen tűréshatáron belül nem állja meg a helyét. A szurkolónak természetesen szíve joga olyan formában megjelenni a meccsen, amilyet ő jónak lát – persze a törvény által szabott kereteken belül. A játékos ellenben már olyasfajta reklámértéket képvisel, amely egyáltalán nem fér össze a politikai hovatartozás nyilvános reprezentációjával. No, félreértés ne essék, nem a közösségi médiában megjelenített vélemény kifejtésről van szó akár pro, akár kontra. Hanem a nyilvános, célzott, irányított, szándékos propagandáról. Éppen ezért érzem jogosnak a felháborodást, amikor Manuel Neuer szivárványos karszalagjának félreérthetetlen jelentése sérti például a magyar szurkolókat. És milyen ártatlan szemmel, szinte sebzett áldozatként fordult hátra a magyar gól után, amikor a feketepólós szurkoló úriember megkérdezte tőle: „Mi van, te…?” – pedig csak hogyléte felől érdeklődött honfitársunk. Említhetnénk aztán a stadionok kivilágítását is, amit már maga az UEFA sem hagyott szó nélkül. És itt már valóságos macska-egér harc bontakozott ki. A szövetség ugyanis elítélte, majd megtiltotta az efféle „dekoráció” használatát. Válaszul elképesztő mértékű gyűlölethadjárat indult a szervező hatóság ellen, hogy mégis, milyen jogon rekesztik ki a szivárvánnyal egyetértőket. Következő lépésben pedig gyökeres változásként az UEFA Facebook-posztban fejezte ki együttérzését. Csak, hogy totális zűrzavar alakuljon ki és senki ne értse, hogy a szövetség akkor most kivel is van valójában.

Most pedig következik a hab a tortán. A magyar nemzeti tizenegyet kísérő tábor tagjai megérkeztek Münchenbe. Látszólag használt a vezető szervezett csoport felhívása, hiszen semmiféle rendbontásról nincs hír, a magyarok igenis példásan, fegyelmezetten viselkedtek. Az, hogy a stadionban némi gesztikulációs eszmecsere történt a két ország képviselői között, már nem róható fel negatívumként. Persze, egymás himnuszát azért illik megtisztelni, de hát ezzel jár a sport. A lelátó nem lehet mindig csendes. Azt azonban nem lehet másképp definiálni, csupán színtiszta provokációként, hogy a magyarok álláspontját jól ismerve, külön erre a célra küldött, látványosan felszivárványozott buszokkal szállították a vendégszurkolókat. Akik csattanós válaszként ügyet sem vetettek az egészre. A provokáció tehát nem sikerült. Hiába a többméteres hatszínű lobogók az épületek falain, a villanyoszlopokon, a piros-fehér-zöld trikolór átvészelt mindenfajta politikai, ideológiai megmérettetést és illúziót. A srácok pedig a stadionban, élen Marco mesterrel, újra naggyá tették kis hazánk hatalmas sportnemzetét – politika nélkül, pusztán focival. És a világbajnok után az egykor zsákmányt szerzett sasként szárnyaló Németországot is felülmúlta. Még, ha az eredmény hivatalosan a két fél egyenlőségéről árulkodik is. A kettéosztott Németország nyugati válogatottja legyőzött bennünket akkor. Csaknem hat évtizednek kellett eltelnie, hogy a világ gyökeres fordulatot vegyen, a megosztottság azonban még így sem szűnt meg. Sőt, a provokáció egyre nagyobb ellentétet szül. Az eső és a szivárvány azonban múlandó, helyüket pedig átveszi a tiszta napsütés.

Barna Marci