Ha néhány szóban akarnánk összefoglalni az idei sportévet, a címben foglalt három jelzőnél kézenfekvőbbet aligha találnánk.
Kezdjük a negatívumokkal, mert 2020 néhány szempontból mindenképp csalódás. Nem is kell sokat barangolni emlékeinkben női kéziválogatottunk újabb kiábrándító szerepléséig. A lányok sajnos sokadik nekifutásra sem tudtak kilépni saját árnyékukból, hat mérkőzésükből kettőt nyertek az Eb-n, s végül a rangsor tizedik helyén zártak. A számoknál is aggasztóbb, hogy továbbra sem látni biztató értékeket a csapat teljesítményében, ami annak tükrében különösen elgondolkodtató, hogy a keret zöme éles nemzetközi meccseken edződik a klubszezonban, a mag pedig együtt kézilabdázik a Ferencvárosban, nemzeti szerelésben való összeállásuk mégis rendre kínos végkifejlettel szolgál. Na persze sokat elárul a „nagy öregekhez” való kényszeres és kétségbeesett visszanyúlás is – bár az Eb kevés értékelhető egyéni teljesítményének egyikét épp Szöllősi-Zácsik Szandra nyújtotta a magyar együttesből.
A sor a DVSC-vel folytatható, amely a múlt idényben kérdés nélkül esett ki a legmagasabb osztályból, ezzel egy tizenkilenc hazai trófeát, nemzetközi sikereket és megannyi csodás, örökké emlékezetes pillanatot termő korszak végére tett pontot. A visszafordíthatatlan kudarc végül egy új utat nyitott meg a klub életében, ám azon az ominózus június végi délutánon még a jogos bosszúság és keserűség lett úrrá szurkolók ezrein. Elvégre 27 éve nem tapasztalt mélységbe zuhant vissza a csapat, és ezt még úgy is nehéz volt feldolgozni, hogy tudtuk jól: az élvonal előszobájában régen látott riválisokkal feszülhet majd össze.
Szűkebb közegünkből kitekintve mindenképp csalódás, hogy a globális érdeklődés fókuszában álló események sora maradt el idén, beleértve a labdarúgó Európa-bajnokságot és a tokiói olimpiát. Ha pedig zajlottak a viadalok, a drukkerek sok esetben kiszorultak a lelátókról. Csekély pozitívum, hogy a helyzettel való megküzdés bizonyára megedzette a lelkeket, úgy a szurkolók, mint a sportolók, vezetők és szervezők oldalán.
Katartikus élményekben azért így sem szenvedtünk hiányt. A DVSC kézicsapata a bajnokságban és nemzetközi fronton is eredményesen menetelt. Noha az EHF-kupa csoportköréből nem jött össze a továbbjutás a lányoknak, az európai kaland sok tapasztalattal és értékes tanulságokkal szolgált, amelyek nyomai rövid úton, a hazai küzdelmek során visszaköszöntek. A covid miatt felfüggesztett, s végül hivatalos végeredménnyel le nem zárt sorozatban a negyedik helyen álltak Vantara-Kelemen Éváék – erre a pozícióra, ha a járvány úgy akarja, minden esélyük megvan a jelenlegi kiírásban is.
Ami a válogatottakat, azon belül is futballistáinkat illeti, nem kérdés, hogy idén ők vitték véghez a legnagyobb bravúrt, miután Bulgária és Izland legyőzésével kijutottak az egy évvel későbbre halasztott kontinenstornára, majd Nemzetek Ligája csoportjukat is megnyerték három lényegesen erősebb riválisukkal szemben. Marco Rossi csapata egy időre bizonyosan leszámolt minden focinkat övező előítélettel és a korábbi garnitúrákon eluralkodó összes hiányossággal, jókorát lendítve a sportág hazai és nemzetközi megítélésén.
Az esztendő első hónapjában azonban két másik férfi válogatott szállított sikereket: a kézilabdázók veretlenül megnyerték Eb-csoportjukat Izland, Dánia és Oroszország legjobbjai előtt, ám a középdöntő hajrájára kissé elfogytak, így a végén megszerzett kilencedik hely nem tükrözi hűen a fejlődési pályát, amely sokat ígér a jövőre nézve. Vízilabdázóink a budapesti kontinensviadalon állhattak a dobogó tetejére: bár a spanyolokkal a csoportkörben és a fináléban is meggyűlt a baja Marcz Tamás „fiainak”, az aranyéremről döntő büntetőpárbajban végül ellenfelük fölé kerekedtek a Duna Arénában. Némi igazságtalanság a sorstól, hogy ezekben a napokban Kobe Bryant egész világot megrendítő halálhíre nyomán nem legényeink győzelmétől volt hangos a sportsajtó. Sajnos feldolgozhatatlan veszteségből néhány hónappal később a magyar pólónak is kijutott, amikor egy nap különbséggel távozott két háromszoros olimpiai bajnok legenda, Kárpáti György és Benedek Tibor.
A reményt, a jobb, tisztább, kevésbé veszteséges jövőbe vetett hitünket azonban egy ilyen kaotikus, körülményes és sok aspektusból furcsa év után sem szabad elveszítenünk. Klubcsapataink, nemzeti válogatottjaink ugyanis több ízben megmutatták, hogy erényeik kidomborításával képesek úrrá lenni a nehézségeken és az eddig ismeretlen kihívásokon is. Ahol pedig fájó és kijózanító kudarcok szegélyezték az idei teljesítményt, ott minden esetben adott a javítás kézzelfogható lehetősége: női kéziválogatottunk az olimpiai kvótát, míg szeretett Lokink a labdarúgó NB1-be való visszatérést harcolhatja ki.
Jövőre pedig vár ránk az olimpia, a részben hazai foci Eb, és sok más esemény, ahol reményeink szerint ismét vállvetve, mindenféle megkötés és korlátozás nélkül izgulhatunk kedvenceink sikeréért. Egy olyan világban, ahol újra a tehetség, a teljesítmény, a rátermettség, a felkészültség és a tisztes egymás elleni küzdelem dönt majd.
Tóth Sándor
Új hozzászólás