Magyar szempontból véget ért az egyiptomi férfi kézilabda világbajnokság: Gulyás István együttese ötödik helyen zárta a tornát.
Toporgok a nappalimban, nem bírok ülve maradni, miközben feszült, de reményteljes figyelmemet a képernyőre szegezem. A magyar fiúk becsületes, izzasztó küzdelemben csapnak össze a francia legényekkel. Mieink villámrajtja után jön egy törvényszerű, mégis lelombozó visszaesés. Szélsebesen zárkóznak a gallok, de az első félidő megvan, hiszen Lékai zsenije a legjobbkor villan, nem is egyszer. A második felvonásban felváltva adják és kapják a parányi, ám éles tűszúrással felérő pofonokat a felek. Gólra gól a válasz, mígnem fordul a kocka.
Átveszik az irányítást a franciák, utolérik fiainkat, majd el is lépnek tőlük. Az egyre fokozódó feszültséget és a derbi alakulását szemlélve sorjáznak a hasonlóan kiélezett, ám végül kedvenceink euforikus sikerében csúcsosodó válogatott találkozók emlékei. Elsőnek a magyar-dán csoportmeccs 2008-ból, majd két csörte a magyar kézilabdasport utolsó olimpiájának évéből, 2012-ből: egy a szerbiai Eb-ről, épp mostani ellenfelünkkel szemben, majd az Izland elleni negyeddöntő a londoni játékokról.
Mindegyiken erőn felül kézilabdázó, harciszellemben és a játék nívójában egyaránt páratlanul teljesítő magyar válogatott szállt szembe aktuális, sokkalta esélyesebb ellenfelével. A szárnyalást zuhanás, a zuhanást megkapaszkodás váltotta. Majd amikor már a sport lélektanát alaposabban ismerők sem számoltak a diadallal, jött valamiféle megmagyarázhatatlan erő, amely fiaink javára billentette a mérleg nyelvét.
Ez az erő lépett működésbe a Borg El Arab Sports Hall küzdőterén, amikor mindösszesen három perce marad a magyar legényeknek arra, hogy lefaragják háromgólos hátrányukat. Sorrendben Bóka Bendegúz, Máthé Dominik és Bándhidi Bence jár sikerrel, utóbbi befordulásánál egy pillanatra a szemem elé kapom a kezem, ám beállónk nem tűr ellentmondást, jöhet a menetrendszerű megkönnyebbülés, de csak egy fél pillanatra, mert következik a hosszabbítás! Pumpálom az öklöm, miközben egyre élénkülnek bennem a korábbi, előbb már részletezett élmények. Egy félgondolat erejéig az is felsejlik a nosztalgikus foszlányok között, hogy micsoda bravúr lenne kilenc év után újra egy világverseny négy legjobb csapata között tudni a magyar válogatottat.
A földre a franciák csillapíthatatlan klasszisai rángatnak vissza, miután újfent magukhoz ragadják az irányítást. Nyilvánvaló rontásaik ellenére is jobbak, frissebbek, gyorsabbak, nem utolsósorban tapasztaltabbak a hasonló hőfokú csaták terén. Gólörömeik nem palástolják a bennük lakozó magabiztosságot, s ahogy haladunk előre, úgy válnak egyre visszataszítóbbá gesztusaik. Nem hibáztatom őket, ez most tényleg az ő napjuk. Ez is. Merthogy kedvenceink utolsó energiamorzsáit teljesen felemésztették a felzárkózásért tett erőfeszítések, a ráadásra elfogytak az átütő magyar megoldások és a pontos befejezések, szertefoszlatva az álmot: 35-32 arányban Remiliék nyertek.
Bosszankodni ér, ellenben méltatlankodni, Gulyás István csapatát bármilyen nézőpontból bírálni, elmarasztalni a legkevésbé sem. Elvégre kifogástalan egyéni teljesítményeket és olyasfajta összefogást, kohéziót tapasztaltunk az utóbbi másfél hétben, amely biztató perspektívát nyújt az együttes jövőjére nézve. Nem beszélve arról, hogy öt győzelemmel és két vereséggel a rangsor ötödik helyét szerezték meg Lékai Mátéék, ami lássuk be egész nyugodtan, bőven több mint előzetesen reméltük.
Kudarcról, csalódásról tehát nem beszélhetünk, szép győzelmek és fontos tanulságok egészséges elegyéről már annál inkább. Ennek tükrében bármiféle kockázat nélkül fejezhetjük ki reményünket: egyre közelebb a pillanat, amikor egy hasonló́, világklasszis riválissal megvívott csata végül már elsöprő magyar diadalt hoz. Akár már a soron következő̋, hazai rendezésű̋ kontinensviadalon eljön az ideje, ahol reményeink szerint a nappalikból, televíziókészülékek elől elmozdulva újra élőben buzdíthatjuk honfitársainkat.
Tóth Sándor
Új hozzászólás