Ultraibolya

Kultusz, vagy mítosz, mém, vagy divat? Nehéz megmondani, még nehezebb hosszútávú magyarázatot adni arra, hogy Debrecen ikonikus helyei közül egyetlen egy miért maradt meg a maga óriási népszerűségében, s a generációk közti keveredés miért pont e helyre korlátozódik…nap mint nap. Mégis megpróbálok egy kicsit cívis egyetemistaként választ találni.

Mennyi legendás hely, ugye? A Gödörtől egészen az egykori sportszentélyig, a Kövér Egérig, a Fácánon át napjaink fiataljainak egyik legkultikusabb célpontjáig. Mára ezek közül csupán egyetlen egy él hosszú évek után is abban az elképesztő kultikus imádatban, amilyennek már szüleim főiskolás éveiben is örvendett. No, persze, kétségtelen, a Gödör egyedülállóan kiváló ízei a mai napig fogyaszthatók, számomra különleges színfoltja és kiemelkedő pontja a belvárosnak a kis étterem. A felsoroltak közül azonban például a Kövér Egér nem csupán megváltozott, de gyakorlatilag megszűnt. Számos, egykor tündöklő társával együtt. A debreceni éjszakai élet egyik lüktető vénáját adó Péterfia utcán azonban az egyik teraszon hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig meg nem áll az élet. Fiatalok, középkorúak, idősek ülnek be egy sörre, felesre, hűsítőre vagy melegítőre. Ennek a helynek nem is kell reklám. Mindenki ismeri, mindenki ugyanúgy. A vélemények azért már szélsőségesen megoszlanak róla, de azt hiszem, Debrecen így szereti.

Az egyik csoporttársammal, kedves cimborámmal nemrég este arra jártunk. Magam nem vagyok kimondottan nagy rajongója a helynek, meg ennek az egész atmoszférának, de azt mondtam, ezegyszer tekintsünk bele – óvatosan –, mégis, vajon mi zajlik arrafelé. Miféle erő munkálkodhat az aszfaltozott gyalogút e szakaszán, ahol néha egyenesen harcolni kell az átjutásért!? Úgy fest, tényleg valami olyasmi erő, ami hajlamos még az ultraibolyát is semlegesíteni, valami, amiről sokan úgy hiszik, véd. Mi zajlott volna? Tömeg, zsúfolt asztalok. Élet. Ott, igen. Éppen ott, ahol a Péterfia utcán szüntelenül virágzik az ibolya – és ez most nem elsősorban az impozáns virágocska lila szirmainak elnevezésére értendő.

Annak idején, amikor a járványügyi korlátozások enyhítése nagyütemben elkezdődött, már a kora reggeli órákban, jóval a nyitás előtt hosszú sorokban állt az egyetemista ifjúság. Várták, végre, mikor szakíthatják le, s élvezhetik a debreceni, mindenki által ismert, virágnevű kocsma hangulatának babérjait. No, de visszatérve a tapasztalatokhoz, aznap este továbbálltunk. Az egykori Óbester Borozó felé sétáltunk és értetlenül álltunk. Milyen hosszú ez a sétány, milyen kietlen ilyenkor, hétköznap éjjel. És mégis, mekkora élet van azon az egyetlen egy ponton. Persze, erre is találhatunk magyarázatot. Csak egy kicsit meg kell erőltetni a szürkeállományt és máris tisztább a kép. Én a szüleim végtelen, élményekben bővelkedő történeteiből ismertem meg azokat a helyeket, ahova ma már mintegy örökségént én is be-betérek a barátokkal, haverokkal, cimborákkal. Az az egyetlen nevezetesség pedig, amelyről most szó van, nem családi örökség. A szájhagyomány, a közösségi média és a lázadó fiatalság összefogásának terméke. A középiskolások, az egyetemisták, a környék lakói megtalálták azt a közös pontot, ahol szinte semmiféle kötöttséget nem kell vállalni ahhoz, hogy összejöjjön és együtt töltse az estét a csapat. Egy igazán szabados terep a testnek, még, ha a léleknek annyira nem is – az időnként felbukkanó mélységek miatt. Ezt inkább most hagyjuk!

S, hogy igazán kultikussá váljon ez az amúgy sem hétköznapi jelenség, a korlátozások egyenesen szürreális fogalomegyüttessel ajándékozták meg a betérőket. Kérdés formájában teszem fel inkább a kedves olvasóközönségnek ezt a szokatlan tézist: gondolták egyszer is, hogy valaha létszámstop lesz ott, ahol mindig várnak, még akkor is, ha tömegektől duzzadnak a falak? Ugye, hogy még kimondani is nehéz, annyira össze nem illő kijelentések ezek. A terasz tele, a járda két végét be sem lehet látni, annyian fogyasztják a számukra megfelelő nedűt. Bent mégis határt szabott a sors. Egyszerre vált a legenda szürreális álommá. Azt hiszem, erről az egész jelenségről én is mesélni fogok majd utódaimnak.

Barna Marci