Vasárnap reggel a Székelykő (1128 m) köddunnát húzott magára. A szomszéd kakasa következetesen hajnali négy óra előtt három perccel szólalt meg.
Érces hangja a legmélyebben alvót is felriasztotta. A kommunikációs igénye pedig túlzott, így tarajos társaival hétig folyamatosan „csevegett”. Ha közelebb hangoskodott volna, isten bizony, hozzávágtam volna egy párnát. Így nem maradt más hátra, mint néhány sikertelen álomba zuhanási kísérlet után kitámolyogni a szállás tornácára. A kukorékolás nem zavarta a Székelykövet, a paplant magára húzva békésen szundikált. A látható magasabb részét vizslattam. Szememmel kerestem a csúcsra vezető utat. Nem esett nehezemre, hiszen korábban már kétszer megmásztam.
Kiránduló csapatunkból tízen vállalkoztak csúcshódításra. Jómagam vezettem őket. Gyilkos iramban estünk neki a hegynek. Hamar figyelmeztettem is, ebből gyors kidöglés lesz. Az intés alig hagyta el a számat, ketten fel is adták. Visszafordultak, hogy délelőttjüket a kevésbé megterhelő sörözéssel üssék agyon.
A Székelykő szinte szimmetrikusan tagolt két részből áll. Középen egy meredély, amelyen a csúcsok megközelíthetők. Nos, ott szó szerint mászni kell. Gyakran négykézláb, gyökerekbe, vékony fatörzsekbe, kövekbe kapaszkodva. Az emelkedés állandóan harminc-negyven százalékos. A szintkülönbség pedig nyolcszáz méter. A nyeregbe feljutás kemény másfél óránkba került. Ott végre pihenőt tartottunk. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy a társaság a földön elterülve kapkodott oxigén után.
A nyeregből kelet felé nézve mindig elmosolyodom. Lankásan lejt alá a hegy. Csak mi vagyunk olyan bolondok, hogy a legnehezebb módon próbálunk feljutni, ám ne becsüljük alá az erőfeszítések eredményét, az extrém mászás kiváltotta örömet, büszkeséget, hogy a végén megveregethessük egymás vállát: megcsináltuk.
Újabb nekilódulással rövid idő alatt a csúcsra értünk. A kilátás gyönyörű. Torockó házai apró pontonként szerénykedtek a völgyben. A falun kívül a keskeny parcellák különböző színei adtak fotótémát. Torockószentgyörgy felett jól látható a vár. Szemben, az Ordas-hegy felett pedig zivatarfelhők gyülekeztek (aztán nem lett belőle semmi).
Most mindenki úgy gondolná, hegyről lemenni könnyebb. Komoly tévedés. A rutinos Székelykövön túrázók állítják: aki legalább egyszer nem esik el, az csak hazudja a mászást. A fenékre huppanások lefelé ereszkedéskor történnek. A még meredekebb lejtő talaja száraz, morzsalékos agyag, illetve apró kavics. Hiába a legmélyebben barázdált túrabakancs, akkor is garantált a csúszás. Kapaszkodni csak kövekben tudtunk. Ha ennyi még nem lett volna elég, hetedmagával sütött a nap. A hegyet alkotó mészkő magába szívta a meleget, szinte megfoghatatlanul sütöttek. Szinte percenként végigjátszottuk az evolúciós fejlődés évmillióit, amikor négykézlábról felemelkedtünk, aztán kezdtük előlről.
A csúcstúra öt órát tartott. Legyalogoltunk Torockószentgyörgyre, ahol a más programon résztvevők megvártak minket, és busszal visszaindulhattunk.
Eredetileg terveztük a torockószentgyörgyi várrom menetből történő lerohanását is, de a tomboló kánikula, a remegő lábikrák és a kiürült vizesflakonok erősen lohasztották elhatározásunkat.
Szállásunkon kiadós zuhany, folyadékpótlás gyanánt sör, majd elmentünk a főtéri borozóhoz, ahol a Székelykő meghódításáról emléklapot állítottak ki.
Három a magyar igazság, plusz egy a ráadás, tehát még legalább egyszer megmásznám a hegyet.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás