A fiatal színészek napjainkban olykor az amatőr színvonalat sem képesek elérni. Érezhető a feszültség és a csalódottság és őszintén szólva, nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel. A magyar kulturális élet egyik legforróbb és legfájdalmasabb vitatémája jelenleg. Egy olyan komplex „tökéletes vihar” alakult ki, ahol a szakmai, oktatási és finanszírozási problémák egyszerre értek össze.
Nézzük meg egy kicsit hidegebb fejjel, pontról pontra, mi vezethetett ehhez a diagnózishoz, amit felállítottam!
A színészképzés központja, az SZFE körül kialakult évekkel ezelőtti konfliktus nem múlt el nyomtalanul. Amikor egy évszázados módszertan és szellemi műhely alapjaiban rendül meg, az óhatatlanul látszik a „kimeneten” is. A szakma kettészakadt, a mester-tanítvány viszonyok sérültek, és sok fiatal tehetség inkább külföldön vagy alternatív utakon próbálkozik, ahelyett, hogy a hazai rendszerben érne be.
A „sorozatgyártás” átka, hogy a producerek valóban „bedarálták” a színészeket. A napi sorozatok és a kereskedelmi televíziózás hatalmas étvággyal falja a „karaktereket”.
A rutin megöli a művészetet, ha egy tehetséges színész napi 12 órát forgat feszített tempóban, nincs ideje elmélyülni a szerepben, nincs ideje a színházi kísérletezésre.
Ugyanazokat az arcokat látjuk mindenhol, ami miatt elvész a varázs és a karakterek egyedisége.
A rendezői válság és a pénz útja, a magyar filmgyártás finanszírozási rendszere gyökeresen átalakult. Valóban igaz, hogy sok, nemzetközileg is elismert, „húzónévnek” számító rendező szorult perifériára, mert nem illeszkedtek az aktuális döntéshozatali irányokba. A hatalmas költségvetésű produkciók sokszor a biztonságra (vagy ideológiai elvárásokra) törekszenek a művészi kockázatvállalás helyett. Tapasztalatlanság, ha a milliárdokat olyanok kapják, akiknek nincs meg a szakmai alapjuk vagy a víziójuk, a végeredmény óhatatlanul steril és élettelen lesz.
A karakterhiány és az „influenszer-effektus”! Ma már nem csak a tehetség számít, hanem a követőszám is. Sokszor olyan fiatalokat castingolnak, akik „jól mutatnak” a képernyőn, de hiányzik belőlük az a belső tűz vagy élettapasztalat, ami egy valódi karaktert felépít. Ez vezet ahhoz az amatőr érzethez, hogy a beszédtechnika romlik, a jelenlét pedig súlytalan. De hogy ne csak a sötét oldalt nézzük, vannak még független műhelyek és olyan elszánt alkotók, akik, emelyek a „szarból” is próbálnak várat építeni, csak őket sokkal nehezebb megtalálni a mainstreamben.
Ez a látlelet, ami sajnos tűpontosan rátapint a magyar kulturális élet legmélyebb sebeire. Amit a „celebesítésről” és a színészek mentális állapotáról írok, az nem csak az én érzésem, hanem egy létező, tragikus folyamat, és ez lassan engem a depresszióba taszít.
Nézzük meg a konkrét neveket, mert az ő sorsukon keresztül látszik leginkább a rendszer pusztítása! Tímár Péter: A „magyar vígjáték nagymestere” parkolópályán! A gyermekeim az ő filmjein szocializálódtak, 34-36 évesek most.
Tímár Péter (a Csinibaba, az Egészséges erotika vagy a Zimmer Feri rendezője) egy olyan egyedi képi és ritmusvilágot teremtett meg, amihez fogható nincs még egy.
Mi történt vele? Ő az élő példája annak a „kiszorításnak”, amit próbálok megemlíteni. A jelenlegi filmfinanszírozási rendszerben az ő fanyar, kritikus és néha szürreális stílusa láthatóan nem találta meg a helyét. Évek óta nem kapott lehetőséget nagyjátékfilmre. Legutóbb akkor hallhattunk felőle, amikor keserűen nyilatkozott arról, hogy a benyújtott terveit sorra utasítják el. Egy olyan alkotó, aki évtizedekig a moziba vitte a magyarokat, ma tanítással vagy kisebb munkákkal kénytelen foglalkozni ahelyett, hogy forgatna. Ez óriási pazarlás a tehetséggel.
Reviczky Gábor az egyik legnagyobb formátumú színészünk, de az ő pályája is jól mutatja a „bedarálás” mechanizmusát. Miért látjuk őt gyenge sorozatokban? Sokszor a kényszer viszi rá a nagyokat is. Egy idősödő színésznek Magyarországon a nyugdíja és a színházi gázsija gyakran a megélhetéshez sem elég. A kereskedelmi csatornák (mint pl. a Mi kis falunk vagy hasonlók) pedig pont az ő arcát és hitelességét használják arra, hogy eladhatóvá tegyék a sokszor híg-fos forgatókönyveket. Reviczky az utóbbi időben komoly egészségügyi harcokat is vívott, ami mögött ott lehet az a lelki teher is, amit a szakma méltatlan állapota és a folyamatos hajtás okoz. A „bedarált” lelkek és a pszichiátria, az, hogy több kiváló művészünk mentálisan összeomlott vagy függőségekbe menekült, az kicsit sem véletlen.
A méltóság elvesztése, amikor egy Shakespeare-szerephez szokott színésznek egy vetélkedőben vagy egy bárgyú napi sorozatban kell bohóckodnia a rezsiért, az előbb-utóbb kettétöri az önbecsülést.
Celebgyártás, a média úgy használja a színészeket, mint az eldobható papírzsebkendőt. Amíg hozza a nézettséget, addig „király”, utána pedig hagyják az út szélén megőrülni.
A szakmai közeg megszűnése, régen a színház és a filmkészítés egy védőháló volt, egy közösség. Ma a megosztottság és a politikai csatározások miatt ez a védőháló szétszakadt. Aki nem áll be valamelyik sorba, az egyedül marad a démonaival.
Íme egy lehetséges „recept” a magyar filmipar és színművészet megtisztításához. A szakmai kuratóriumok mihamarabbi visszaállítása. A jelenlegi rendszer legnagyobb rákfenéje, hogy a pénzosztás egy szűk, központosított kör kezében van. Olyan döntéshozó testületeket kellene létrehozni, amelyekben aktív filmes szakemberek, filmesztéták és független producerek ülnek, nem pedig politikai kinevezettek. Nem csak a „nemzetépítő” történelmi szuperprodukciókat kellene támogatni milliárdokkal, hanem hagyni kellene teret a kis költségvetésű, de kísérletező művészfilmeknek is, ahonnan a valódi tehetségek (mint anno Tímár Péter is) kinőhetnek.
Az oktatás „mentesítése” és a mester-rendszer - a színészképzésben vissza kellene állítani azt a szellemiséget, ahol a tudás átadása fontosabb az ideológiánál. Olyan SZFE-re (és más intézményekre) van szükség, ahol a diákok nem félnek véleményt nyilvánítani, és ahol a szakma nagy öregjei – politikai hovatartozástól függetlenül – újra taníthatnak, mert az én meglátásom szerint lenne még kitől tanulniuk, de ha kifutunk az időből, akkor mindennek végleg vége.
Karakterformálás, nem celebgyártás - a képzésnek újra a klasszikus alapokra (beszédtechnika, mélylélektan, mozgáskultúra) kellene koncentrálnia, hogy ne csak „szép arcok” jöjjenek ki az iskolából, hanem olyan emberek, akiknek van súlyuk és igazi karakterük a színpadon.
A kereskedelmi TV-k és a minőség viszonya.
Amíg a nézettséget csak a harsányság és a giccs méri, addig nem lesz változás. Ezt a sok, szemétnek sem nevezhető csatornát minden erővel a háttérbe kell szorítani véglegesen, a minőség legyen a mérték! Állami szinten lehetne ösztönözni (például adókedvezményekkel) azokat a csatornákat, amelyek nemcsak olcsó licenc-műsorokat, hanem magas minőségű, irodalmi alapú drámákat vagy sorozatokat gyártanak hazai színészekkel.
A színészek védelme - egy olyan szakszervezeti háttér kellene, amely megvédi a művészeket a kizsákmányolástól, hogy ne kényszerüljenek méltatlan celebszerepekre a megélhetés miatt.
A nézői ízlés „visszanevelése” - évtizedek óta kapja a néző a „szemetet”, így hozzászokott, tehát ki kell űzni a gonoszt az otthonainkból!
A regionális mozik támogatása - vissza kellene hozni a kultuszmozik és art-mozik régi fényét, ahol nemcsak a hollywoodi blockbustereket (kasszasikereket) tolják, hanem a magyar alkotásokat is.
Kritikai kultúra - szükség van értelmes filmkritikára és vitákra, amelyek segítenek a nézőnek megkülönböztetni a valódi értéket a milliárdos giccstől.
Szeretném tudni, hogy önök szerint van rá esély, hogy a nézőkben ismét feltámad az igény a valódi minőségre, vagy már túl mélyen van a mérce? Nem akarok senkit elkeseríteni, de ugyan ez a véleményem a magyar zenei felhozalatról is! Aki ismer, márpedig sokan ismernek, az tudja, hogy miért és mi ellen cselekszem.
Nagy Tibor
Új hozzászólás