Elképzelhetetlen egy jó focimeccs egy jó pohár, hideg sör nélkül. De vajon hol a határ, és mi az élet legnagyobb leckéje egy mérkőzésről? A választ maga az élet adja meg. Igaz történet alapján!
Egy focimeccs, amely alapvetően eseménytelen, mégis élvezhető bizonyos részlete. A pillanat, amikor a félidei szünetben találkozunk a cimborákkal, a szurkolótársakkal, a talán rég nem látott brigáddal. Egyre elviszi a témát a nosztalgiázás, de mire mindebbe belemerültünk volna, egy mozgásában már igen instabil férfi, illetve igen tanácstalannak tűnő hölgykísérete terelte el a figyelmet. Vártuk, mi fog történni. Vajon borul a papírforma? Vagy ő maga borul egy jókorát? Mire ezekre a felvetésekre választ kaphattunk volna, tíz esztendő körüli srác szaladt határozottan, mégis kétségbeesett arccal a biztonságiak felé, s kérte, nyíljanak meg az aréna kapui.
A már erősen megnövekedett amplitúdóval haladó férfi talán a srác apja, a hölgy pedig gyermek anyja lehetett. Mire az aréna kapuja előtti korlátra támaszkodott a szomjúságot már nem igazán ismerő szereplő, a kis srác teli vizes palackkal szaladt. Vagyis szaladt volna segítségére, de segíteni nem tudott. Minden gyermeki jóindulatával, segítő szándékával próbálta volna „tisztítani” a helyzetet. Nem tehette. Ő egymaga kevés volt ehhez. S mégis, milyen emlék marad egy gyermeki lélekben, látva a meccs hevétől megrészegült állapotot? Egy félidei élmény jutott neki, hogy kis sálával a nyakában biztassa kedvenc csapatát, de a féktelenség, a nemtörődömség közbeszólt. Szegényebb lett egy félidőnyi meccsélménnyel. De fájdalmas-gazdagabb egy életre szóló leckével. Gazdagabb? Lehet ezt így nevezni? Példát látott maga előtt, amelyet példásan szeretett volna kezelni, mégis keserű leckét kapott. Egy maradandó, iszonyú leckét az életről, az élettől és a „részegítő” önzésről.
baci
Új hozzászólás