Bényei József lateiner, filozopter, polihisztor halálhírére.
Kedves József,
fogalmam sincs, lehet-e, tudok-e hozzád szólni most, hogy állítólag már nem vagy, hogy kiiratkoztál az élet könyvéből. Nincs ember, aki tudná: van-e túlvilág, létezik-e valahol a lelked vagy a mentális részed, látod-e most, hogyan keresgélem a szavakat, hogyan próbálok a szavaimmal megfelelni, leginkább Neked.
Vagy úgy van, hogy a halál totális megsemmisülés, s Te már fekszel felhőtlen öntudatlanságban, nirvána-élettelenségben, a nemlét gyönyörű szamádhijában? Fekszel gondtalanul és gondolattalanul (Te, akinek a gondolat volt a mindene?), a megsemmisültek felelőtlenségével, s mindegy már Neked, hogy mit írok? A halhatatlanság nem más, mint az emberek gyarló emlékezete? Egyáltalán: képez-e értéket a halhatatlanság, képez-e értéket az, ha sokan és sokáig emlékeznek ránk? Van-e olyasvalami vagy valaki, aki tényleg halhatatlan, múlhatatlan?
Szerintem Te halhatatlanná dolgoztad-írtad magad, sokan vélik ezt így, barátaid, tisztelőid. Ha mai, egyébiránt költészetellenes időkben a költészeted nem is állná az időt, állják majd hatalmas lexikonvállalkozásaid, amelyeket a hajdú-bihari képzőművészetről, a debreceni színjátszásról és irodalomról állítottál össze. Egyik utolsó alakja, „mamutja” voltál azoknak a debreceni szellemóriásoknak, akik kiemelkedtek a lokális televényből, amely szellemmagaslatokat Vas megyéből és Budapestről is lehetett-lehet látni. Sokan ismertek Téged az országban is; amikor Budapesten újságíró-iskolába jártam, irigyeltek engem miattad, országos és szakmai lapokban eszméltető írásaid jelentek meg, amelyek kiemelkedtek bátorságukkal, világosságukkal, progresszív szellemiségükkel az elvtársújságírásból.
Popper Péter azt mondta: nem tudjuk, van-e Isten, van-e túlvilági büntetés és jutalmazás, de úgy kell élnünk, mintha lenne. Úgy járunk jól, ha számolunk azzal: lesz majdan az életünknek egy transzcendentális mérlege.
Nagyon sokat tettél Debrecenért; amikor Borsodból idekerültél, a neofiták igyekezetével váltál cívissé, s erős-karakteres képviselőjévé a debreceni érdekeknek. Jól esett volna, ha olykor-olykor megköszöni ezt Neked a város, de nemigen tette, főleg nem a rendszerváltozás után. De Te ezt megértetted, hisz „végül is pártlapfőszerkesztő voltam, s tagja a párt megyei végrehajtó bizottságának” – mondtad egyszer.
Sok mindent lehetett szeretni-értékelni Benned. Például azt, hogy mindig igyekeztél felkarolni, támogatni a tehetséges fiatalokat. Asszertív egyéniség voltál tehát, úgy tudtál érvényesülni-boldogulni az életben és szakmai téren, hogy közben nem kaszáltál el másokat. Neked bőven jutott a talentumokból, az életrevalóságból, s nem volt szükséged arra, hogy mások elgázolásával jussál előbbre-magasabbra. Különben is ez sértette volna az ízlésedet, a morális érzékedet, jut eszembe: Budapesten etika-esztétika és könyvtáros szakon szereztél diplomát 1974-ben. Szeretted József Attilát, akinek minden szava szállóige, aranyigazság ma már: „Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgy is, / mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is.”
Nehéz volt veled a lépést tartani, nem is igen tudtunk. Amikor – a megyei napilapnál – főszerkesztőként nagy nehezen rá tudtál bennünket állítani egy útra, programra, Te már rég más útban-programban gondolkodtál, s türelmetlenül tekintettél a rugalmatlanságunkra, kisszerűségünkre.
Például azt is lehetett szeretni-értékelni Benned, hogy nem voltál haragtartó. Ha valakivel összerúgtad a port, esett hangos szó is a fehér abrosz mellett, de másnap mintha mi sem történt volna.
Nagyon mélyek voltak az ismereteid a megye múltját illetően, kitelt belőled egy költő, egy újságíró, egy tanár, egy szerkesztő, egy színházigazgató (voltak művészek, akik abban a két és fél éves érában érezték legjobban magukat a debreceni Thália-templomban, amikor te ültél a direktori székben), s hány helyen voltál elnök és titkár, alelnök és társadalmi vezető.
Imponáló volt a memóriád, még nemrég is soroltad egy hajdúnánási író, Gulyás Gábor érdemeit, mások a nevét sem hallották, de Te azt is, hogy jelentősek voltak a műfordításai, Catullus verseit magyarította. Mondtam egy regénycímet, s Te vágtad rá: ezt Rideg Sándor írta.
Pedig nem is láttál már, a vaskos címeket sem tudtad kisilabizálni, de Te így is, redukált körülmények között is tudtál nagy értékeket teremteni. A keleti bölcselet azt mondja az embernek: légy észrevétlen átvonuló. Te nem voltál észrevétlen átvonuló: teremtettél, alakítottál, rengeteget dolgoztál; sokan sokáig tudni fognak rólad.
Kísérleteztél az istenhittel, mert láttad, mennyivel könnyebb azoknak, akik hinni tudnak. Ennek a küzdelemnek az lett a vége, hogy beismerted, nem megy, nem tudod magad hitegetni egy hatalmas Isten jelenlétével, aki minden tehertől megszabadít, s aki minden örömmel ellát. Pedig akartad a kötődést, hisz oly’ erősen kapcsolódtál a cívis protestáns kultúrához, s büszke is voltál arra, hogy sem a magyar nyelvet, sem a magyar szellemet, gondolkodást nem lehet elképzelni a protestáns Szent Biblia nélkül. Azt is láttad, hogy a hit illik egy lírikushoz, a Biblia az irodalom csúcsa, költőnek való a szó, a teremtő ige. Egy korszakban voltak „hites” verseid, hittél hitetlenül Istenben, hogy aztán végül beismerd a kudarcot, nem megy.
Vakon, az elgyengülés végső szakaszában léteztél az utolsó néhány hónapban, s csak olykor volt már koponyádban eszmélet a nagyhegyesi idősotthonban, amikor azt mondtad: nagyon reméled, hogy nem ébredsz fel másnap reggel. S valahogy így történt. Még ez is – ahogyan végül is elgondoltad, vágytad.
Jóska, kedves atyai mesterem, Te most elmentél (s „a gyereknek kél káromkodni kedve”), de az én elmémből és szívemből nem távozol soha. Most úgy tűnik, mintha kihátrálnál a nemlétbe, de sokan majd nem fogunk tudni meglenni a könyveid (adattáraid, lexikonjaid) nélkül, mindennapi eledelünk lesz. Olyan írástudó voltál, akinek az irodalom nem betű, hanem cselekedet és felelősség, aki igyekezett megvalósítani a szó és tett egységét, harmóniáját. Vezéralak voltál, de még a régi fajtából, aki a csatában legelöl vágtat, s nem bunkerből irányít, hogy csak ő maradjon meg vereség esetén.
Minden tapasztalat és ráció ellenére nekem úgy tűnt, hogy Te sohasem fogsz meghalni, rajtad nem lesz úrrá „a halál nagy csöndje”. Néha azt szeretnénk, ha a Teremtő kivételezne a nekünk kedves emberekkel, de nem teszi. Borzasztó, hogy még egy olyan embernek is meg kell halni, mint Bényei József.
Nem tudok Rólad múlt időben szólni, dacolva a Teremtővel szeretnék örökéletet szavazni neked. Halhatatlanságra ítélnek bizonyos munkáid és az itt maradottak, mert Te a nem felejthető emberek közé tartoztál-tartozol, sokakkal egyetemben közfelkiáltással örökéletre ítélünk Téged.
Erdei Sándor
Új hozzászólás