Isten hat nap alatt teremtette meg világunkat. Hat. Bár nem mesei, mégis bűvös szám. Habár a sportban sokan nem volnának büszkék a hatodik helyre, a mi esetünkben aligha érezhetünk fájdalmat, hogy a DEAC elsőosztályú, férfi kosarasai ezt a helyezést érték el. Mert ez a szezon több volt mint egy sima bajnokság. És a végén mégis örültünk.
Ősz közepén elindult egy újabb szezon, a 2022-23-mas kiírás. A célok adottak voltak, nem is sejtettük, mennyit fogunk nevetni, örülni, sírni, extázisból letargiába esni. A sors úgy tűnik, most ránk szabta az esztendő hullámvasútját. A fekete-fehérek tudták, hogy mögöttük a város, a szurkolók, a célok pedig előttük, több mint 103 esztendeje. Tudtuk, mit kell tennünk, de a valóság kegyetlenebb volt annál a ködnél, amelyben meccsről-meccsre katartikus hangulatban biztattuk a mieinket, és azt mondtuk a vereségek után is: van még idő. Volt is, csak türelem nem. Hullámzó teljesítményt nyújtott a csapat, az edzők váltották egymást, majd érkezett a bejelentés – ismert név ül (vissza) a Debreceni Egyetem alakulatának kispadjára. Isten hozta újra, Mandics-mester! Andjelko Mandics pedig tudta, mit jelent a papírforma, azt pedig még jobban, miként lehet azt magabiztosan borítani. Fejet hajtott az Olaj, az Aréna Savaria szentélyében pedig a feltámadó debreceni főnix ellen elvérzett a Szombathelyi Falco. Nem csak néztük, de láttuk is, ahogy olyan fellegvárak mellett húzunk el mint a jelenleg bronzéremért a Zetével meccselő Körmend, az ikonikus MTE. Egy lépés és megvan a playoff. Igen, csak egy lépés. Majd hidegzuhany…
A sorsunk immár nem csupán a saját kezünkben volt. Ám a sors visszaadta, amit megannyiszor, ezüst- és bronzérmek dicsőséges megszerzése után elvett. Győzött a DEAC, győzött a Kecskemét, rájátszásban a Debreceni Egyetem! A szabályok alapján nyilvánvaló volt, hogy az ellenfél a már korábban alapszakaszgyőztes Falco lesz, a csoda pedig nem sikerült. Elvégre minden csoda csupán három napig tart. A sárga-feketék söpréssel, megérdemelten meneteltek el mellettünk, nekünk az ötödik hely reménye maradt. Épp úgy mint a Sopronnak, ám tőlük elvettük ezt a reményt. Az Olajtól már nem sikerült. Ennyi volt a szezon.
Ám lássa meg ország-világ, a hazai pályán lezárt idény végén megszerzett hatodik pozíciónak úgy örült a lelátó, mint némely gárdák az éremnek. A vastaps és az örömkönnyek nem hagyták fájdalomra görbülni szájunkat. Hiszen ezt a csapatot, amely küzdésből és hálából színjelesre vizsgázott, még egyszer, utoljára láthattuk együtt az Oláh Gábor utcán. Annál inkább, hogy sem Tóth Ádám, sem pedig Polyák László nem folytatja a Debrecen kötelékében. Épp úgy mint az igen ragyogóan szereplő utánpótlás egyik kiemelkedő növendéke, Balázsi Soma. A center Tóth nevét a Zetével hozták hírbe, amely párosítás korántsem lenne meglepő, hiszen az egerszegieknél bajnok és kupagyőztes is volt Ádám. Az egykor Szolnokon vele pattogtató Polyák pedig dobóhátvédként immár a határon túl, Bukarestben folytatja pályafutását, noha mindannyiunk nevében mondhatom, visszavárjuk őket Debrecenbe, Somával együtt.
Hatodikok lettünk. Egy újabb, ezúttal korántsem megszokott szezon fejeződött be, ám a hullámvölgyek után méltóképp felfelé ívelő útra talált a DEAC. Nem lett érem, hazai pályán zártunk, nevettünk, sírtunk, örültünk, reméltünk. Így volt szép!
Barna Marci
Új hozzászólás