„A szülőváros egy hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni” – írja Márai Sándor. Gondolata alighanem rám is hatványozottan érvényes lesz, ahányszor csak álomra hajtom a fejem, szülővárosomtól távol.
„Sanyika, azért erre egyáltalán nem számítottam” – sóhajt fel leplezetlen meglepődéssel egyik legkedvesebb cimborám, miután elújságolom neki Budapestre költözésem hírét. És olyannyira közel jár az igazsághoz, hogyha alaposabban belegondolok, egy augusztus eleji délutánig jómagam sem számoltam reális eshetőségként azzal, hogy elköltözzek imádott szülővárosomból, amelyhez tengernyi csodás emlék és kötelék fűz. Én ugyanis szerettem volna végtelenségig duzzasztani ezt a tengert, s kedvemre alámerülni benne, amikor csak hangulatom tartja. Az életnél azonban nincs kíméletlenebb rendező, így végül olyan út körvonalai rajzolódtak ki előttem, amelyek a Debrecen-táblákon túlra vezetnek.
Feldolgozni és megélni persze minden előzetes várakozásomnál nehezebb, hiszen hű cívisként valamennyi szegletével együtt a földkerekség legélhetőbb városaként, a gazdaságot, sportot, kultúrát, szórakozást példás harmóniában ötvöző helyként gondolok Debrecenre – és ami a legszebb, hogy mindezt a létező legmértékletesebb elfogultsággal jelenthetem ki. Ahhoz már lényegesen több kell, hogy rajongjak az összes apróbb hibájáért, hiányosságáért. Pedig így van: éppúgy kedvelem a külvárosi utak kátyúit, egy-egy kereszteződés idegőrlő kaotikusságát, mint a sétálóövezet kifogástalan eleganciáját, a központ szüntelen zsivaját, vagy a Nagyerdő festői rendezettségét és nyugalmát. De nem látok említésre érdemes különbséget a tócóskerti tanuszoda gyermekfejjel félelmetesnek és riasztónak ítélt hullámai és a több nemzetközi eseménynek is otthont adó Sportuszoda egyedülálló légköre között sem. Ahogy az Oláh Gábor utca ma már fájón üresnek, szürkének és rozogának tetsző arénája is éppoly lélekmelengető, mint az alig pár száz méterre tornyosuló, modern kor legtöbb kívánalmának megfelelő építmény. A Nagyerdő fáinak ölelésében mindkettő kellőképp pompázatos, a hozzájuk kapcsolódó élmények pedig éppúgy mosolyt és elégedettséget csalnak arcomra. Mosolygok akkor is, amikor az általános iskola gondtalanságát, a gimnázium elengedhetetlen tanulságait, vagy az egyetemi évek egyszer nyomasztó, máskor felszabadító hangulatát elevenítem fel. Boldogan emlékszem vissza a vérre menő pingpong csatákra, a kíméletlen betonpályákon vívott focimeccsekre, az első bulikra, vagy a határok soha meg nem unható feszegetésére, a kisebb-nagyobb csínyekre, nagymamám szavaival élve, füllentésekre is. Ahányszor visszatekintek, kissé talán még le is nyűgöz utazásom gazdagsága, amelyet némiképp esetlenül, de talán megfelelő hatásossággal próbálok most szavakba önteni.
Legfőképp azért nyűgöz le, mert mindezt itt élhettem át, a Hajdúság rendkívül nyugodt, biztonságos, rendezett, folyamatosan meg-megújuló fővárosában, a szabadság őrvárosában. Háborgok is mindig, melegebb éghajlat felkeresésére ösztönözve kivétel nélkül mindenkit, aki hegyeket és folyókat hiányolva nem ismeri el azt a páratlan nagyszerűséget, amelyet a kálvinista Róma egyszerű halandónak adni képes. Mert Debrecen tényleg csak adni képes. Szépet, jót, felejthetetlent, életre szólót. És akkor vagyok kimondottan nagy bajban, amikor annak felidézésére vállalkozom, hogy mi mindent kaptam én útravalónak ettől a várostól. S vele együtt az itt élő, engem hosszabb-rövidebb ideig, több esetben reményeim szerint életem legvégső pillanatáig kísérő és támogató, személyiségemen máig javító, formáló emberektől – szüleimtől, családtagjaimtól, barátaimtól, kollégáimtól.
Szerencsémre a fenti gondolatsor végére érve belém hasít az édes felismerés: olyan kimondottan nagy bajban azért mégsem vagyok, elvégre elbúcsúznom senkitől sem kell. Ők itt lesznek, amikor jövök, mert velük együtt lelkem egy darabját is itt hagyom most. Mi több, gondosan szétszórom, a morzsákból pedig jut mindenüvé, amerre az elmúlt két és fél évtizedben utam vezetett. Így amikor hazatérek, a morzsákat szedegetve lesz időm újra felidézni: milyen jó is itt, Debrecenben!
Tóth Sándor
Új hozzászólás