A szocialista rendszerben élt magyar szurkolók véleménye szerint, ha nemzeti tizenegyünk a CCCP (Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége) hasonló számú focistájával játszott, akkor nekünk „le kellett feküdni”, mert különben Hruscsov és Brezsnyev elvtársak összehúzták volna szemüket és a Krasznaja Armadából egyből tíz hadosztályt küldtek volna át a Vereckei-hágón.
Kaptuk is a „zakókat” becsületesen. Legemlékezetesebb az 1986-os mexikói világbajnokság szovjet-magyar meccse, amikor a sarlókalapácsosok hatot gurítottak nekünk. A súlyos vereséget a honi aranylábúak szakmai vezetése a derbi előtt elfogyasztott tésztára kente (az „orosz medve” ellen hirtelen jobb nem jutott eszükbe).
Azóta eltűnt a szovjet rendszer, feloszlott a CCCP. Maradt Oroszország. Nekik már nem kell lefeküdni…, ámbár úgy tűnik, hazánk miniszterelnöke komolyan elköteleződni kíván keleti irányba, miután a Paksi Atomerőmű II. ütemének építéséhez felvenni szándékolt orosz gigakölcsön okán újra függőségi viszonyba kerülhetünk, minek következtében akár újfent vízszintesbe muszáj vágnia magát stoplis tizenegyünknek, ha az oroszokkal hoz össze a sors, vagy a sorsolás.
November 18-án ez a veszély még nem fenyegetett, a Groupama Arénában mégis győztek az oroszok. Mondhatni, sima ügy volt, bár az eredményből talán másra is lehetne következtetni. A mérkőzést barátságosnak minősítették. A játékosok olyan tempóban is gurigáztak. A hosszabbítással együtt kilencvennégy perc erősen edzőmeccs jelleget öltött, hangulata sem tornázta magát emelkedettre. Sörmeccseket idéző, néhány borízű hang bíztatta fiainkat, majd vagy az elfogyasztott alkoholmennyiség nyelvbéklyító mellékhatása, vagy az oroszok vezető gólja csendesítette le az addig hangicsálókat. A játéktéren a ruszkik cicáztak velünk, aztán a folyamatos eső okán a foci egyre inkább vízilabdába ment át. Mondjuk, abban jobbak vagyunk, de az már nem Dárdai, hanem Benedek Tibor csapata.
Az összecsapás unalmasra sikeredett. A 39. percben ásítottam először. A játék képe alapján bizton állítható, hogy az oroszok akkor rúghattak volna gólt, amikor akarnak. Mivelhogy tét nélküli egymásnak feszülés zajlott, a bordóban játszó vendégek nem szaggatták magukat. A mérsékelt tempót és védelmük feltűnő sebezhetőségét illett volna jobban kihasználni. Ehelyett voltak időszakok, amikor Dzsudzsákék percekig nyomozták a labdát. A vendég hátsó alakzatban – sajnos csak - egy-két letámadásunk, állandó zavarok forrását biztosította. Nem értem, Dárdai miért nem erőltette az agresszívabb játékot?
Hazánk fiai közül talán Juhász Roland nyújtott elfogadhatót. A finnek ellen a mezőny legjobbjának bizonyult, Dzsudzsák most halványan „muzsikált” (mint kapitány, s mint játékos is), sok hibával játszott. A csapat a szokásos semmitmondó, szürke és eredménytelen játékát „adta elő”. A magyar támadósorban meccsek óta nincs benne a gól. Ha egyszer-kétszer betalálnak, az a véletlen műve, vagy a vendégek hathatós „segítségével” történhetett meg.
A barátságos mérkőzés azért három dolgot eldöntött. Egy: a vendégek nyertek. Kettő: az oroszoknál marad a szövetségi kapitány, Fabio Capello. Három: nálunk menni fog a Dárdai. Nem tudom, utána lesz-e még valaki, aki meri vállalni e posztot?
A meccsben nem sok örömünk volt. Gyorsan felejtsük el! A válogatott téli pihenőre vonul, a szurkoló pedig reménykedik, hogy jövőre talán valami jobb kezdődik… Különben a magyar szurkolók a világ legoptimistább drukkerei, hiszen az aranycsapat széthullása óta reménykednek a magyar foci megújulásában. Puskásék óta azért eltelt már hatvan év. Kitartásuk dicséretes.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás