Hiába az őrült hajrá, Paks elleni döntetlenjével a DVSC labdarúgócsapata 27 év után búcsút inthet az élvonalbeli küzdelmeknek.
Kellett néhány óra, hogy felfogjam, mi történt tegnap koraeste, noha tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor benyújtják az utóbbi esztendők elégtelen klubvezetői tevékenységének és a játékosok alkalmatlanságának kiábrándító, ám kétségkívül jogos számláját.
A bennem szunnyadó kisgyermek zokog, menthetetlenül szomorú, és válaszokat keres. A felnőtt énem viszont nagyon is tisztában van a válaszokkal. Avagy hiába a magyar futball minden visszássága és belső lezüllöttsége, a DVSC-ből szisztematikusan irtottak ki minden értéket, gyakorlatilag 2014-től, az utolsó bajnoki cím évétől kezdődően. Hiába kerestük a tervszerűséget és a jövőképet, néhány kósza kísérletben és véletlenszerűen kicsúszott eredményben kristályosodtak az „erőfeszítések”.
Bár Kondás Elemérrel nekiveselkedett a gárda, hogy megmeneküljön a kiesés karmainak egyre fenyegetőbb szorításából, az utolsó körök feltámadása kevés volt az áhított cél eléréséhez. Hiába gyűltek össze csaknem tízezren a Paks elleni sorsdöntő bajnokin, s hiába járt közel a győzelemhez a piros-fehér egylet, a kiesés nem a végjátékban rúgott kapufákon és a balszerencsén múlt. A kiesés valójában már sokkal korábban eldőlt. Mert nem csak akkor kell elszántan és fegyelmezetten dolgozni, amikor ég a ház. Az érdemi és tartós sikert kizárólag egyenletes, szorgalmas és alázatos munkával lehet megalapozni. Éppen ez hiányzott a DVSC-ből ebben az idényben, így cseppet sem véletlen, hogy végül a vonal alá szorult. És hiába keressük a közeg és a rendszer nyilvánvaló romlottságából eredeztethető okokat, a végeredmény valójában egyetlen tényezőn múlt: a DVSC-n.
A játékosokon, edzőkön, vezetőkön. Na persze, nem a gárda élőpajzsként használt legendáira, Dombi Tiborra, vagy Igor Bogdanovicra gondolunk, akik klub iránti szenvedélyük és elhivatottságuk minden energiájával azon munkálkodtak, hogy lendítsenek ezen az eleve vesztes, szakadék felé rohanó ügyön. Nem is Kondás Elemérre, aki jött, amikor hívták, és négy bajnokin hét ponthoz segítette a Vitelki Zoltánnal erőtlenül és eredménytelenül vergődő csapatot. Gondolunk inkább a játékosállomány nagyobb részére, akik semmilyen mérce szerint nem ütötték meg a mindenkori DVSC nívóját. De legfőképp Szima Gáborra gondolunk, aki hagyta visszafordíthatatlanul leomlani a 21. századi magyar labdarúgás leghatalmasabb erődjét. Azt az erődöt, amely hazai fronton tizennyolc trófeát nyert, Bajnokok Ligája és Európa Liga-csoportkörbe jutott, és olyan patinás együttesekkel mérkőzött a mögöttünk hagyott két évtizedben, mint a Manchester United, a Liverpool vagy a Fiorentina.
Szükségszerű hát a megtisztulás, mely során a debreceni futball valamennyi szereplőjének újra kell gondolnia saját szerepét, egyben mérlegelni felelősségét a kudarcban. Mert ennek a helyzetnek, az évek óta tartó, egyszer gyorsuló, máskor fékező lejtmenetnek igenis vannak felelősei. Akiknek a saját lelkiismeretükkel is el kell számolnia, hiszen alkalmatlanságukkal ezrek szenvedélyét taszították riasztó mélységbe, ahol a fájdalom, a kilátástalanság és a bizonytalanság az úr.
Szeretett klubunk azonban túl rangos ahhoz, hogy a szakadék végérvényesen magába fogadja, s ne épüljön újra ragyogó és megdönthetetlen erőd, amely méltó a legdicsőbb idők magaslataihoz.
Tóth Sándor
Új hozzászólás