Az elmúlt évben kétszáz éves lehetett volna Jókai Mór, ha a Jóisten kegyes lett volna egyes magyar zsenikhez, mint a hazánk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb prózaírójához. De sajnos, a teremtő és gének neki is csak 79 évet adtak. A legtöbb magyar olvasnivágyó Jókai Mórt csak a regényeiről ismeri, és csak kevesen tudják, hogy bizony rímeket is faragott. Nem is akármilyeneket. Szóljon erről ez a kis, de nem jelentéktelen beszámoló Erdei Sándor debreceni újságíró, költő, irodalmár tollából!
Mielőtt elmélyednénk Jókai Mór költészetében, fontosnak tartom, hogy a két legnagyobb írót idézzem, az utána következő két legnagyobb, legolvasottabb, leghíresebb írót: Mikszáth Kálmán (1847-1910) és Móricz Zsigmond (1879-1942). Mindketten 63 évnyi látogatást tettek a földön. Mikszáth 22 évvel volt fiatalabb Jókainál, s hat évvel élte túl a szent öreget. Móricz Zsigmond 25 éves volt, amikor Jókai meghalt, szeretett volna vele személyesen találkozni, de nem sikerült, Móricz azt mondja: szégyellős volt, nem volt egy dörgölőzős fajta. Természetesen az vele a kritikusabb, aki jobban különbözik tőle, tehát Móricz Zsigmond (1879-1942), de természetesen ő is nagyra tartotta, illetve életének különböző korszakaiban különbözően vélekedett róla.
Mikszáth alapos, gyönyörű könyvet írt róla: Jókai Mór élete és kora – ez a címe-témája. Ebben azt írja: „Nem volt (…) könnyű a feladatom. Az író külső életében elég sok a színes esemény, de benső élete nem áll ezzel arányban. Nem tartozott a közlékeny jellemekhez,
akikről mindig tudjuk, minek örültek és min bánkódtak. Az író, aki azt írja nyomtatásban, hogy »minden nap imádkozik lefekvés előtt a párt vezéréért«, nem bír kellő hitelességre szert tenni érzelmeire vonatkozólag és nem ösmeri az emberi hiszékenység véghatárait.
Kétség se fér hozzá, hogy egy csodás, jó és ártatlan ember volt, finom lelkű, tele gyöngédséggel és érzékenységgel - az előbbit sokszor mutatta meg és szerette ezt csattanós jelenetekben tenni, mintegy a külső hatásra is számítva, de az utóbbit gondosan rejtegette. Haragot nem tartott senki ellen, a bosszút nem ösmerte. Lelke olyan volt, mint egy sima tó, hullámait szabad szemmel észre nem vehette senki, pedig bizonyára mozgott az és gyűrűzött.
Jókainak nincsenek levelezései, mint a régi íróknak. Nem állott senkihez oly közel, hogy bajait, gondjait, érzéseit vele közölte volna - ami levél utána maradt, az vagy konvencionális üzenetváltás vagy egyszerű póz. Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó - nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.
E nehézségeket korántsem paralizálja az a látszólagos nagy előny, hogy személyesen ösmertem, hogy életviszonyaim némi hasonlatosságánál fogva vele sokat érintkezhettem a parlamentben, a klubban, az irodalomban, a közös lapnál, a közös barátoknál, a lakomákon, nem ok nélkül mondom látszólagos előnynek és könnyebbségnek úgy az ő, mint a vele összefüggő személyek és események rajzolásánál, hisz voltaképpen inkább ez is csak egy új nehézség.” S még egy mondat Mikszáth-tól: „Olvashatsz utána száz történelmet, Apaffy vagy Teleki Mihály csak az marad, aminek Jókai állította."
Móricz Zsigmond: „Úgy érzem sokrétegű bennem Jókai.
Él egész tisztán minden egyes korszakom Jókaija. Mikor történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de harminc-negyven oldal után letettem. Nem tudom olvasni. Nem elég, hogy teljesen légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst vékony csíkja, amely odafent bodrokká s felhőkké terebélyesedik, de azért csak dohányfüst marad, s nem valóságos felhődzés...
Visszamentem azért az ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom ki s mi Jókai: de bennem ott él a múltban a rám gyakorolt mély benyomásban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vállán dalolva menő legények fényében ott van Jókai. Nem tagadom, nem tehetek róla, ahol fény csillan a papíromon, ott van Jókai.
Azt mondja Gyulai, nem volt meseszövő fantáziája, csak a koloritra volt fantáziája s én magam is végeredményben ide jutottam mint legbecsesebb hatás eredményre...
De ez a kolorit, ez valahogy több s nagyobb s mélyebb, mint amit e szóval jelezni lehet. Jókai egy pogány volt, egy pogány istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét... Valami csodálatos, valami felemelő életérzés volt ez: optimizmus az élettel szemben, igenlése mindennek, ami jó és erőadó ebben a siralomvölgyében... Az ő számára nem volt bűn, s nem volt rossz, s nem volt baj, s nem volt fekete szín!
Mert nem a mese az író és nem a kolorit és nem az alakok, a figurák, az életkép és a humor és a tragikum és a pozitív írói cselekedetek: hanem a kiáradó, kiömlő lélek. Bármikor és bárhol találkozol az íróval, az bármilyen históriával áll is eléd: az a varázs a fontos, amely egész lényéből kiárad. A nap körül bolygók keringenek és az atom elektronokat lövell ki, hogy bolygói legyenek: fontos az energia, mely a létezés rendszerét életben tartja: az író munkákat vet ki magából, de a lélek a fontos, mely e munkákban megnyilatkozik.
Jókai egy egész boldog világ, tele millió alakkal, színnel, ragyogással, naiv és ellenállhatatlan varázzsal. Az ő kozmikus tágasságában s teljességében él a magyar glóbus, kaotikus ködben még, de oly életre lelkedzetten, amit semmihez sem lehet hasonlítani.
Jókai a magyar levegő.”
S hát levegő nélkül egy percig sem tudunk élni.
Egy irodalomtörténész azt mondta róla: „Jókai szépirodalmi alkotásainak valóság-ereje olyan nagy, hogy az olvasó hajlamos forrásként kezelni."
És hát akkor a költészetéről…
Az írónak életében 203 alkalommal jelentek meg könyvei, némelyik három-négy kötetes volt. S már életében számos nyelvre lefordították a regényeit: a sok német kiadáson túl angol, cseh, dán, eszperantó, észt, finn, francia, lengyel, olasz, spanyol és svéd nyelvű fordítás jelent meg.
A versei két kötetben 1898-ban láttak napvilágot. Őt a köztudat elsősorban regényíróként tartja számon, pedig élete során minden műnemben folyamatosan alkotott. Drámáit jóval kevesebben ismerik, mint a prózáit, pedig több darabja színpadra került, a lírája pedig az életműnek az utókor által legelhanyagoltabb területe. A laikus olvasó előtt jórészt ismeretlen Jókai költői tevékenysége, az irodalomtörténet pedig csupán egy-egy költeményével vetett számot – sem a versek kritikai kiadása, sem a Jókai-költészet átfogó értelmezése nem készült el eddig. Persze, nem véletlen, hogy Jókait elsősorban nem költőként ismerjük: versei esztétikailag nem érik el Petőfi, Vörösmarty, Arany János magaslatait, tehát a szó „klasszikus” értelmében Jókai nem volt kiváló költő (mint ahogyan Petőfi meg nem volt kiváló regényíró, Arany János meg sem próbálta a regényírást), mégis nagyon izgalmas ez a szöveganyag, a legtöbb verse érdekes, jelentős vagy emlékezetes valami miatt. Néha mutatósak ezek a szövegek, olykor a témájuk miatt fontosak, néha az író humora, szarkazmusa szórakoztat, néha pedig az állásfoglalásai, a gondolatai lepnek meg.
Nem tudtuk az íróról, hogy a költészet, a versírás egész életét meghatározta, egyes versei fontos szerepet töltöttek be alkotói pályáján, jelentős szerzői gesztusok köthetőek hozzájuk. A költemények irodalomtörténeti vizsgálata számos meglepetést tartogathat, az mindenesetre biztos, hogy ha meg akarjuk érteni Jókai pályájának alakulását, előbb-utóbb számot kell vetni a költészetével is.
Íme néhány csillám, vagy tán sugárnyaláb!
Csak egy délután
Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.
A hétköznapok kínjai után,
Legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
Csak ez a csendes, néma kézfogás.
Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
Hogy a miénk volt egy egész délután.
A Petőfi-keresőkElhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhordta a szél:
Álom vala az csak, reggelig tartott.
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, a melyre a vér hullt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született, s ahol elholt.
Oh halva bizonynyal a dalnok.Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában;
Sirjához az útfelen búcsura járnak;
Másutt még visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad.
Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zengé itt?
Oh halva bizonynyal a dalnok.Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e
Jajtalan végig élni a multat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt, rémtelenül,
Az bujt-e sötétbe a rémek elül?
S arczot, alakot, ha cserélt is,
Egy dal bizonyítna felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
Oh halva bizonynyal a dalnok.Csírát ver a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben:
Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
Oh halva bizonynyal a dalnok! (1861)
Széchenyi halálán
Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnynyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni birt, óh ne csodáld,
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem birta azt tovább.A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drága kincsét, – önmagát.Vagy nem tudá azt türni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kivánkozék.Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,
A föld takarja drága hamvait,
Nevét utókor tartogassa! Semmi
E nagy szellemből nincs elmúlva itt!Emlékitől minden szív nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe boldogabb,
És szellemétől, mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán irgalmasabb!(1860.)
A zólyomiakAzért, ha nem magyar is valaki,
Lehet derék hűséges hazafi;
Honszerelme - bármi nyelven szóljon, -
Miként lángol: megmutatta Zólyom.Azért, hogy ők ajkaikkal szlávok,
Szívük hű: - nem lesznek muszka sklávok,
Nem veszik be csábszó édes mérgit,
„Hol van a szabad hon?" csak azt kérdik.Tudják, mi ez ország alkotmánya?
Nem kell nekik oroszok bálványa.
Az „alkotmány" az a közös templom,
Míg a ”bálvány" minden népet elnyom.Ha nyelvük tót, de a szívük honfi,
S karjuk tud még csak magyarul szólni.
Az ellenség, kit öklük elagyalt,
Megtanulta, hogy „ne bántsd a magyart!"Mert mellettünk harczoltak ők mindég,
Ha megrohant „nem szeretem" vendég,
S ha örömünk volt, vagy veszedelmünk,
Együtt örült és sírt a ”tót" velünk.Megbecsüld, óh magyar, ezt a népet,
Testvérnek hivd, mikor jő elébed.
Megkináld őt fehér kenyereddel,
S fogadd szív szerinti szeretettel.Hazánk neki fekete kenyért ád,
De ő a hazáért piros vért ád,
Ruháján folt; - de zászlónkon foltot
Nem tűrt soha! - Becsüld meg a tótot!
A magyar nyelv ismét itthon
A magyar nyelv ismét itthon.
Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szívünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatnám.”Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy írjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatnám.”Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casínóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatnám.”Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
„Beszélem a magyar nyelvet,
De b'z én nem olvasgatám.”
Csokonai
Félszázad siet el sirodon, hantját letiporva,
S emlékedre közöny fátylát boritá, feledést szőtt.
Szobrod leple lelebben, az emlék fátyla aláhull.
Félszázad feledett - a dicső hír emlit örökké!
A Szózat
leforditva gyászmagyarra.
Jobb pártnak rendületlenül
Légy hive gyászmagyar!
Bölcsed itt, majdan zsirod is,
S a „fátyol”, mely takar!Te kivüled itt senkinek
Nincsen számára hely,
Alkotmány, provisorium:
Ott élned, laknod kell.Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid bora folyt,
Hol minden restóráczió
Egy ezrest elpakolt.Itt küzdtenek borért a hős
Kortesek hadai,
Itt törtek össze poharat
Tyukodnak botjai,Ittasság! Itten hordozák
Sáros zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
Hosszú asztal alatt.És annyi köpeny-forgatás
S szinváltozás után
Ha senki meg nem élhet is,
Mink élünk a hazán.S népek hazája, egységes
Osztrák birodalom,
Husz évi hizelgés kiált:
„Tányérod hadd nyalom!”Az nem lehet, hogy annyi toll
Hiába annyit irt,
Hogy stempli, accis és trafik,
Ne legyen approbirt.Az nem lehet, hogy ispán, pap,
Gróf, főtiszt, pressbüró,
Hiába korteskedjenek, -
S hát a sok főbiró?Még jönni kell, még jőni fog
A muszka, ki után
Vezetni egykor küldeténk,
Vezetjük ujra tán.Vagy menni fog, ha menni kell
A miniszterium,
S utána jön vagy Tiszapárt,
Vagy provisorium.Már így is, úgy is penziót
Nekünk adni muszáj.
Bár kigyót-békát kiabál
Ránk sok nagy torku száj.Légy hive rendületlenül
A jobbnak gyászmagyar!
Ez osztja most a hivatalt
S nyugdíjba ez takar.Rajtad kívül itt senkinek
Nincsen számára hely,
Légy nagy szamár, vagy kis szamár,
Hivatalt kapnod kell.
Oh mi szép szultánnak lenni!Oh mi szép szultánnak lenni!
Három világrész birtokán
Uralkodni könnyű szivvel,
Vezéreket és basákat
Hol fölrakni, hol lerakni,
Kinek nem tetszik a képe,
Annak fejét levágatni,
Azt sem kérdve, kinek híják?
Gyaur népre adót vetni
Minden protokollum nélkül,
S a begyült pénzt szerteszórni,
Számadással nem vesződve,
Oh mi szép szultánnak lenni!Oh mi szép szultánnak lenni.
Száz, meg százezernyi haddal
Verekedni földön, vizen;
(Ha elfogynak nő helyettük,
Kár csupán a tépett montúr)
Városokat leégetni,
S fölépitni palotákat,
Száz ablakkal, száz oszloppal,
A mikben nem fog más lakni
Csak a szultán és cselédi,
Esztendőnkint három hétig. -
Oh mi szép szultánnak lenni!Oh mi szép szultánnak lenni.
Külországok, nagy hatalmak
Követeit elfogadni,
Ajándékot adni, venni,
Megigérni, a mit kérnek
S meg nem adni, ha elmentek,
Nem törődni, mit beszélhet
A sok ringy-rongy ujságíró?
(Száz bambusbot talpaikra!)
Parlamentet, adresseket,
Szabadsajtót, szavazatot
S más alkalmatlan zajongó
Lármázókat nem ismerni,
Oh mi szép szultánnak lenni!Oh mi szép szultánnak lenni!
A szerálynak titkos, édes
Termiben gyönyörnek élni.
Játszni gyöngygyel és virággal
És mi gyöngynél és virágnál
Szebb, hizelgő asszonyokkal,
Minden uj esztendő napján,
Mint mi szoktunk venni naptárt,
Akként venni uj menyasszonyt.
S minden boldogitó csókért
Mely édesebb, mint a többi,
Odaadni egy országot!
Oh mi szép szultánnak lenni.Oh mi szép szultánnak lenni!
Nem hallani, csak hizelgést.
Nem beszélni soha mással,
Csak alázatos szolgával.
Mikor a föld reng alatta,
Akkor mámortánczot járni.
Mikor ott künn zúg a népdüh,
Zengő dal közt elszunyadni;
Mikor minden tartományban
Hull a vér a férfi sebből,
Asszonyszemből hull a könyü,
Akkor ülni lakodalmat -
Oh mi szép szultánnak lenni!Oh mi szép szultánnak lenni!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Huszonhárom szultán közül,
A kik ültek már a trónon,
Négyet öntestvére ölt meg,
Négy meghalt fia kezétől,
Nyolcznak életét kiolták
Orvok, méreg, lázadó had,
Négy börtönben senyvedett el.
Csak háromnak volt jó vége,
- Ezeket bor s nők ölék meg.
... Oh mi szép szultánnak lenni!(1859)
Valjon lesz-e háború?Gazdaember a mezőket járja: -
Mi fő a fejében?
Száraz a föld; tán az esőt várja?
Biz elkelne szépen.
Körülnéz a láthatáron,
Tán felhőt, vagy mit vár ott?
"Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?"Kereskedő ül a kávéházban,
Ott van most a dolga.
Maradhat a boltja,
Van ő annál sokkal jobban páczban,
Körülnézi az ujságot,
Árkeletet, vagy mit vár ott:
„Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”Holló, varjú, hosszú sötét rendben,
Házak tetején ül,
Rikács szava hangzik nagy rekedten
Házak tetejérül,
Szeme a ködöket nézi:
Lát-e? vagy csak szagát érzi?
„Hogyan áll a mi vetésünk?
Valjon lesz-e háború?”Jámbor férj megy haza a kocsmábul,
Egy kicsit elkésett barátságbul,
Pedig otthon várja
Hű élete párja.
Óráját aggódva nézi,
Hangulata nem vitézi.
„Mit csinál a feleségem?
Valjon lesz-e háború?”(1859)
Igen sok magyar úr emlékkönyvébeÜltem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.Utaztam a szekereden,
Megnéztem az aklodat;
Gyönyörű szép a ménesed,
Van sok telivér lovad.Dohányod jó, - pipatartód
Valóságos múzeum;
Az ember nem is sejtene
Ennyi műkincset falun.Feleséged, leányaid
Zongoráznak gyönyörűn,
Fegyvertárad kincseinek
Az ember szíve örül.Ekéd, szántóvető géped
A korral szépen halad,
Minden sportsman kifogásán
Túl van kopód, agarad.Angolkerted, üvegházad
Növényzete ezernyi;
De könyvtárt az egész háznál
Nem bírtam felfedezni.(1860)
Most pedig, a rövid versfüzér után hagy közöljünk néhány idézetet az íróóriásról, amelyeket a költő és írótársak vetettek papírra.
Ady Endre: A nagy szent öregről
Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, – mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót.
Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. Mindenesetre fölér a háromszáz éves török–magyar verekedéssel. Az emberek egyébként is kezdenek tisztán látni. Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar.
Volt egy fiatal, szép leány (Grósz Bella), akit nagyobb és szentebb érzés illetett meg a szent Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar náció az ő Jókaijának adós maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi szent öregünk szívét s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék érte e fiatal, e szép, e szent nő. Ma Jókai Mórné. Ez a nő abban a percben, mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jóltevőnkké, a mi nemtőnkké, aki boldoggá tette a legkülönbet a mi fajtánkból. Még akkor poéta voltam s megcsendülnek a régi rigmusok:
Az a nő legyen százszor áldott,
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
A Váradtól való búcsúzáskor Jókai átölelte, megcsókolta Ady Endrét, és így köszönte meg a felejthetetlen ünneplést: - Amiket rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.
Wass Albert: Jókai Mórhoz
Születésének 100. évfordulójára
Színed előtt ma ünnepelve állunk,
S levett kalappal mondunk halk imát,
Mikor hatalmas templomodba lépünk,
Lelkünk egy dörgő hozsannát kiált.
Mester! ki hallod e fohászokat,
Ó, gyengeségünket zokon ne vedd,
Láng-szellemed művét ha megcsodáljuk:
Lelkesedéssel ejtjük nagy neved.
Egy eltűnt század hullám-tengerében
Szikla-sziget, vagy felleg-szaggató,
És békés lelked bent a néma völgyben
Szem-nem-sebezte, tiszta tükrű tó.
Csillagod a végtelent befutja,
És glóriád ragyogó égi dísz;
A mi utunk a messiások útja,
S Krisztus-kereszttel Golgotára visz.
De jaj, az út, amit még menni kell,
Nagyon sötét lesz és hosszú talán,
Míg egyszer mi is porba roskadunk
Mártír teherrel fent a Golgotán…
De hagyjuk ezt. Ma ünnepélyre gyűltünk,
S neked panaszra többé nincs okod;
Levetjük egyszer szürke bánatunkat:
Ma fény övezze büszke homlokod.
Ünnepélyünk áhítata szálljon
Magas egedre áldozat gyanánt,
S nagy oltárodra én is ráteszem
Áldozatul e bús elégiát.
Csáth Géza írta 1917-ben:
„Itt volt, láttuk, olvastuk és nem tudtuk: micsoda kincset bírunk benne. Még Mikszáth se tudta. Senki. Csak most nyílt ki a szemünk.”
És azt jövendölte Csáth, hogy egyszer - kellő értékmérő munka után - ki fog derülni, hogy „tisztán fog állani nemcsak a nemzet, hanem az egész világ előtt, hogy Jókai egyike volt az emberiség legnagyobb íróinak, regényírónak pedig versenyen felül a legeslegnagyobb volt. A történelem öt legnagyobb íróművészét így fogjuk megjelölni (…): Homérosz, Szophoklész, Shakespeare, Goethe, Jókai. Mert a történelem statisztikája nyomán valószínűnek látszik, hogy jó 100-150 éven belül hasonló fényű író zseni nem fog születni.”
Írta és szerkesztette: Erdei Sándor
Új hozzászólás