A kis közösségi ház, ahol főállásban dolgozom, már több mint egy hónapja zárva. A félbemaradt kiállítás képei lehangolóan lógnak a falon, az utolsó előadás székei még a nagyteremben ülnek meredten, és állott a levegő, hiába tárom ki az ablakokat kétnaponta.
Csüggedten járok ki a házba hetente háromszor, szellőztetni, öntözni a virágokat, törölgetni a látogatók nélkül is szaporodó port az épületben, a kertben meg csak nézem, hogyan fajul a fű, terebélyesedik a gyom. Nem jó érzés közösségi házba járni úgy, hogy nincs közösség. Főleg nem jó érzés, ha a kijárási korlátozás miatt amúgy is szűkültek az emberi, személyes kapcsolataink. Jó szóra éhezik a lélek, ölelésre, kézfogásra, szemtől szembe mosolyra, egy csésze kávé melletti okoskodásra cimboránkkal, hogy kínáljam a karomat a lépcsőn nehezen járó nyugdíjasnak, és persze, hogy én is zsebre vághassak egy köszönömattilámat néha.
Egykedvűen nyitottam ki a ház postaládáját, csikorgott a zár, csisszant az ajtó, és egy nejlonzacskóba bújtatott csomag buggyant elő a barna lemezrejtekből. Gondoltam, már megint a két házzal visszább lévő lakó csomagját dobták be hozzánk. (Az utcában két ötvenes házszám van.) Aztán megfordítottam a kis küldeményt, és látom rajta a nevemet, meg azt, hogy 4 db, a nyugdíjas klubtól. Négy darab szájmaszk. Házilag varrott, nem bolti, nem orvosi, nem építőipari. Házi.
Szerencsére nem látott senki, mert örömömben elmosolyodtam, talán bolondnak néztek volna. Amikor kitört a járvány, és karanténba kényszerítették az embereket, felhívtam a ház nyugdíjas klubjának vezetőjét, mi lenne, ha a klubtagok szájmaszkot varrnának a rászorulóknak. Két napnyi telefonálgatás után jött a válasz, sajnos nem megy a jótékonyság, kevesen tudnak ügyesen varrni, gép se nagyon van, anyag, meg kalapgumi pláne hiány. Leintettem hát az ötletemet, akkor ne erőltessük!
És most tessék! Kapok tőlük négy maszkot. Úgy vittem föl az irodámba tenyeremen az ajándékot, mintha szent ereklye lenne. Közben pedig azt éreztem, milyen jó, hogy a bajban, a nélkülözésben is kapunk, kaphatunk szeretett cseppeket.
Ha mindenki, csak naponta egy ismerősének szerezne örömet, telefonon, vagy átkiabálva a szomszédba, sokkal könnyebben viselnénk el, ezeket a nehéz napokat.
Kedves olvasó, szereztem két kellemes percet?
Barna Attila
Új hozzászólás