A Debrecenhez ezer szállal kötődő, jelenleg 59 esztendős Darányi Antalról nem túlzás állítani, hogy a labdarúgás minden színterét bejárta. A Daresz becenéven ismert egykori futballista a Debreceni Sportiskolánál nevelkedett, majd a DMVSC junior-csapatának színeiben is megcsillogtatta tudását.
Később még Hajdúszoboszlón és Hajdúböszörményben is megfordult, továbbá a Debreceni Kinizsivel az NB I/B osztályban is szerepelt. Bár nagypályás karrierje idő előtt véget ért, de a kispályás focival bejárta a világot, és a futsal-válogatottban is bemutatkozott. A hajdani játékos edzőként is tevékenykedett, 18 éve pedig játékvezető. A Hajdú-Bihar megyei labdarúgás csínját-bínját ismerő Darányi Antal a kezdeteken kívül a legemlékezetesebb mérkőzéseket is felelevenítette, megemlítette a családja nélkülözhetetlen támogatását, valamint tapasztalatai alapján beavatott bennünket a labdarúgás különböző szakosztályainak rejtelmeibe.
- Mikor kerültél kapcsolatba a futballal?
- Kisgyerekkoromban a grundon pallérozódtam, a cimboráimmal gyakran sötétedésig rúgtuk a bőrt. Szerelem volt első látásra, minden szabadidőmet a focinak szenteltem. Tízéves koromban a barátaimmal az újságban olvastuk, hogy a Sportiskola (jelenleg Debreceni Sportcentrum-Sportiskola – a szerző.) hamarosan toborzót tart. Szerencsét próbáltam, mivel nagy álmom volt, hogy labdarúgóvá váljak. A stadionban összegyűlt gyerekeket az edző, Csende Sanyi bácsi két csapatra osztotta. A történet érdekessége, hogy a kiválasztón csak egy kapus volt, és mivel a másik gólvonalra senki sem akart állni, így a tréner futással riogatott bennünket. A kényszerű helyzetben végül önként vállaltam, hogy védek, így aztán a mezőnyben egy jó ideig nem is jutottam szóhoz. Az egymás elleni játék során a szakemberek kiválasztották a legtehetségesebb játékosokat, köztük engem is, és egészen a serdülő kettes korosztályig a csapat hálóőre voltam.
- Azonban a nagypályás labdarúgásban mégis mezőnyjátékosként értél fel karriered csúcsára, többen is emlékezhetnek rá, amint egy-egy kiváló cselsorozat után bevetted az ellenfelek kapuját. Hogyan váltál mezőnyjátékossá?
- Kapusként is jó adottságaim voltak, de előrébb is szerettem volna kipróbálni magam. A fordulópontot az hozta, amikor Derecskére egy bajnoki mérkőzésre úgy utaztunk el, hogy tizenegy játékosból ketten is kapusok voltunk. Az akkori edzőmnek, Lukács Miklósnak azonnal jeleztem, hogy a mezőnyben szeretnék lehetőséget kapni, amibe rögtön beleegyezett. Szerencsére a játéktér másik részén is jól ment a játék, ráadásul két góllal hozzájárultam csapatom sikeréhez. A találkozón bizonyítottam tehát, hogy más poszton is megállom a helyem, így a folytatásban már leginkább csak akkor álltam vissza védeni, amikor nem volt kapusunk. Határozottam emlékszem, amikor az ifi kettes csapatból egyik cerberus sem volt bevethető, így a kapus feladatot akkor ismét én láttam el, a DMTE ellen pedig 3–1-re nyertünk. A karrierem során a pálya minden szegletét bejártam, de legtovább irányító középpályás voltam.
- Ki volt a legnagyobb labdarúgó példaképed?
- Gyerekkoromban Johan Cruyff játékintelligenciája és szervezőkészsége lenyűgözött, de nyilván nem én vagyok az egyetlen a világban, aki ennyire feltekintett a holland klasszisra.
- A labdarúgó-karriered beindítása szempontjából milyen támogatást kaptál a családodtól?
- Akkoriban a gyerekek számára az volt a legfőbb támogatás, ha elengedték a szüleik focizni. Bár a sportolás a tanulás rovására is mehetett volna, de hál' Istennek az iskolában is többnyire jó érdemjegyeket szereztem, így otthon ebből nem voltak problémák. A családomnak egyébként nagyon sokat köszönhetek, hisz mindig a segítségemre váltak. Azonban teljesen más világot éltünk, az edzésekért nem kellett tandíjat fizetni, ezáltal mindenki kipróbálhatta a focicsapatban magát. Persze minden tehetséges kissrác álma az volt, hogy profi labdarúgóvá váljon, de ez nem adatott meg mindenkinek.
- Így utólag mondhatjuk, hogy a szerencsésebbek közé tartoztál, hisz végigjárva a ranglétrát nagypályán egészen a labdarúgó másodosztályig jutottál. Mi volt a siker titka?
- Mivel élek-halok a labdarúgásért, az edzéseken alázatosan végeztem a feladatokat, de azon kívül is szorgalmasan gyakoroltam. A sikeremhez nyilván a tehetségem is hozzájárult, illetve mindvégig olyan csapatokban szerepelhettem, ahol folyamatosan fejlődhettem. A nyolcvanas évek első felében az elsőszámú debreceni csapat, a DMVSC Kovács Ferenc irányításával ötödik lett az NB I-ben, és a klub vezetősége már a nemzetközi kupaporondra tervezett. Jómagam akkor a Loki utánpótlásához tartoztam, a felnőttek előtti meccseken rendkívül motiváltan léptem pályára a junior-csapattal. A korosztályos-gárdából azonban kimondottan nehezen lehetett eljutni az élvonalban versengő DMVSC-ig, így aztán kölcsönben vagy végleg többen is más klubhoz igazoltunk. Ekkor kissé csalódott voltam, mert az addigi apró sikerek egy kis időre elkerültek, de izgatottan vártam az új kihívásokat.
- Milyen akadályokkal kellett szembenézned a folytatásban?
- Tizennyolc esztendős koromban az NB III-as Hajdúszoboszlóban is bemutatkoztam, azonban nem kaptam rendszeresen játéklehetőséget. A csapatot egyébként nagyszerű futballisták alkották, többek között Herczeg András is velünk játszott. A mellőzöttséget nehezen tűrtem, és mivel kissé lázadozó típusú fiatal voltam, ezt gyakran nem nézték jó szemmel. A kezdeti jó szereplés után a gárda ráadásul hátrébb szorult a tabellán, így a keretben nagy változás történt. Többek között én is továbbálltam, előbb a Debreceni Volánhoz kerültem, majd másfél évnyi kötelező katonai szolgálat után egészen pompás lehetőségek nyíltak számomra, végül a harmadosztályban szereplő Hajdúböszörmény együttesénél kötöttem ki, ahol szép éveket töltöttem. 1987-ben a Debreceni Kinizsi egy jó kiugrási lehetőségnek tűnt, a csapattal egy évig a harmadosztályban szerepeltünk, majd az NB I/B osztályú bajnokságban is bemutatkoztam (utóbbi a mostani NB II-nek felel meg – szerző). Tornyi Barnabás irányítása alatt beverekedtem magam a kezdőbe, aztán még Garamvölgyi Lajos kezei alatt is játszottam, de lázadozó mivoltom miatt kölcsönbe adtak, és ismét Hajdúszoboszlón bizonyíthattam. Az addigi legnagyobb célom, az NB I elérhetetlenné vált, megfordultam újra Hajdúböszörményben, illetve a Debreceni Kinizsiben, de esetemben a nagypályát egyre inkább felváltotta a kisebb játéktér.
- Melyik mérkőzés volt legemlékezetesebb számodra a nagypályás korszakból?
- A Debreceni Kinizsivel, amikor az NB I/B-ben szerepeltünk, a DVSC, valamint a Nyíregyháza ellen oda-vissza győzelmet arattunk. Ez már csak a presztízs miatt is nagy eredménynek számított, a csapattal nem hiába végeztünk abban az idényben az ötödik helyen. A városi rangadón a Vágóhíd utcai pályán hatezer néző előtt meglepetést szereztünk, ami nagy löketet adott nekünk.
- Hogyan kerültél kapcsolatba aztán a kispályás-labdarúgással? 
- A baráti körömből többen játszottak kispályán a Kiri-Giri csapatában, és mivel egy nívós olasz tornára készültek, erősítésként Kiss Tibivel együtt csatlakoztunk a társasághoz. A nemzetközi versenyt megnyertük, ezen felbuzdulva a cívisváros négy nagynevű vállalkozója, Boros Józsi, Pántya Pista, Kállai Attila, valamint Girán Gyuri összefogott, és megszerveztek egy rendkívül ütőképes csapatot, amellyel még jobb eredményeket értünk el. Kispályán szép karriert futottam be, a játékstílus kedvezett nekem. A Kiri-Giri felvirágzott, több szponzor is támogatott bennünket, aminek köszönhetően a csapat későbbi neve a Great Tours lett. Később egy másik olasz tornán külön elismerés volt számomra, hogy a verseny legjobb játékosának választottak, továbbá nagy élményt jelentett, amikor a főnyereményként Palma de Mallorcára repülhettünk, és egy luxusszállodában tölthettünk egy hetet.
- És még a futsal világába is betekintést nyertél, nem is akárhogy…
- Későn kerültem a futsalba, de jó visszaigazolás volt számomra, hogy többször is szerepelhettem a magyar válogatottban. Hazánkban a futsal akkor még nagyon gyerekcipőben járt, edzőtáborok sem voltak, leginkább a mérkőzésekre gyűltünk össze. Nagy élmény volt, amikor Nyíregyházán csaknem háromezer néző előtt debütáltam a válogatottban és az olaszok ellen 2-2-es döntetlent értünk el, egy gólt Bognár György (a Paksi FC jelenlegi vezetőedzője – szerző) rúgott, a másik találatot pedig én szereztem. A kilencvenes évek végén a válogatottnál kiadták a fiatalítást, és a munka mellett már kevésbé tudtam járni az edzésekre. Volt azért még egy NB I-es mérkőzés Debrecenben, amikor három mesterhármast is, azaz kilenc gólt szereztem, ami valljuk be, elég rendkívüli. Negyvenévesen még a DEAC NB II-es csapatában futballoztam, pontosan nem is emlékszem, mikor hagytam fel a versenyszerű sporttal.
- Sérülések nem is hátráltattak?
- Szerencsére a regenerálódással nem volt gondom, sokáig sérülésmentes voltam. Volt egy szalagszakadásom, illetve a jobb térdemmel többször is bajlódtam, de ezen kívül a húzódásokat is könnyűszerrel megúsztam.
- Mivel kerested a kenyered korábban és mit csinálsz jelenleg?
- Sokáig pultosként dolgoztam, a vendéglátás végig kísérte az életem, továbbá edző is voltam, illetve tizennyolc éve labdarúgó játékvezetőként tevékenykedem. A munka terén hál' Istennek révbe értem, mindig is szerettem vezetni, jelenleg a Debreceni Egyetemen vagyok sofőr.
- Milyen volt megtapasztalni a labdarúgás egy másik oldalát, a játékvezetést?
- Mivel a fizetésem mellé jól jött volna egy kis kiegészítés, így adtam a fejem a játékvezetésre. Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, a mai napig is jól érzem magam ebben a közegben. Játékos múltamból adódóan könnyebb feladatom van, mint a fiatal kollégáknak, mert jobban elfogadnak és kevesebbet reklamálnak nekem a sportolók. Természetesen néha nekem is vannak téves ítéleteim, de mindig igyekszem a szabályok szerint elvégezni a munkát. Úgy gondolom, hogy az válhat kiváló játékvezetővé, aki előtte focizott is, de azért akad egy-két kivétel. Játékvezetői asszisztensként a harmadosztályig jutottam, de a korom elérte a plafont. 59 évesen már a fizikai tesztek teljesítése sem egyszerű, így a stafétát hamarosan át szeretném adni a fiatalabbaknak.
- A sport tehát a hétvégéid nagy részét még mindig kitölti. Mindezt hogy viseli a családod?
- Nyilván ahhoz, hogy ezt a nagyszerű sportot ennyi ideig űzhettem, egy megértő társ is kellett. A diákkori szerelmem, Katalin később a feleségem lett, és még mindig boldogan élünk, megértőek vagyunk egymással. Nem volt könnyű neki, mivel a hétvégék nagy részét nélkülem tölti, de emiatt nem szoktunk konfliktusba keveredni. Ahhoz, hogy a maximumot kihoztam magamból a pályán, valamint a munkában, ehhez ő is kellett, hisz nyugodt és stabil hátteret teremtett számomra. Szerencsére két csodálatos gyermekünk, egy fiunk és egy lányunk is született, és immáron két unokám miatt nagypapának is mondhatom magam.
- Összességében tekintve mennyire vagy elégedett a nem mindennapi karriereddel?
- A nagypályás-pályafutásommal kapcsolatban van bennem némi hiányérzet, mert a tehetségem nem igazán tudtam kamatoztatni. Mindig őszinte voltam, szerettem megfogalmazni a véleményem, ami néha megosztóvá tett, de ilyen a személyiségem. Ha megalkuvóbb lettem volna, talán előrébb is juthattam volna, azonban akkor nem ismertem volna meg ennyire a kispályás futball előnyeit. A kispályás focival több élménnyel gazdagodtam, bejártam az egész világot, a válogatottban gólt rúgtam, tehát felértem a csúcsra és így volt kerek, egész. Nagyon sok jó játékossal focizhattam együtt, Nagy Zsolt, Bakó Feri, Balk Gabi is közéjük tartozott, de említhetném még Kőrösi Zsoltit, Nagy Csabit, Arany Lacit, Nagy Attilát és Bökönyi Attilát is. Herczeg András és Bognár György is kiváló csapattárs volt, de Kiss Tibi tehetségét is csodáltam, reggelig tudnám sorolni a neveket.
- Végezetül: hol látod magad tíz év múlva?
- Reményeim szerint boldog nyugdíjas leszek, aki az unokáival tölti a legtöbb szabadidejét.
Tóth Huba Elemér
Új hozzászólás