Határtortúra

A szocialista rendszerben a baráti országokba jutás is felért egy kalandtúrával, hát még távolabb! Mondjuk a rothadó kapitalizmus országaiba.

Például 1987-ben egy debreceni utazási iroda egynapos kirándulást szervezett Nagyváradra. Ártándnál a vámvizsgálatra reggel nyolc órakor jelentkeztünk be. Délután négykor végre át is engedtek minket. Egy órás városnézés és vissza. Akkor csak csekély három órát várakoztattak. Tehetetlenül szenvedtük a packázást.

A rendszerváltást követően, hazánk EU tagságával és schengeni határőrizeti övezetbe lépésével, főleg az idősebb korosztályok számára, a határátkelésekben hihetetlen változások álltak be. A fiatalok számára természetes, hogy személyi igazolvánnyal fél Európa bejárható, nem állítják meg minden országba lépéskor, csomagjaikat nem kutatják át, nem érdeklődnek úti céljaik felől. Keleten azonban nem ennyire rózsás a helyzet. Románia ugyan az EU közösség tagja, de a schengeni határövezet keleti végeire történő kitolása még nem történt meg. Ha a szomszédos országba igyekvők kifognak egy rossz napot, akár másfél órás várakozásra is kényszerülhetnek.

Ám ez még semmi ahhoz képest, ami az ukrán határon zajlik. Részint jogos, hiszen az országunkba utazni kívánók egyben az Európai Unió területére is lépnek, azaz alapos vámvizsgálat szükségeltetik. Ukrajnában eléggé kaotikus a gazdasági és politikai helyzet, keleti részén ráadásul az oroszok támogatta szakadárokkal is háborúznak. Sok a kétes elem, a seftelő, a maffiákról nem is szólva. Indokolt a szigorú ellenőrzés. A határon átkelni szándékozók többsége ezt megérti, és türelemmel viseli, de ukrán oldalon elképesztő állapotok között kénytelenek várakozni, a határellenőrzés bürokratikus és korrupt módjáról (hivatalosan ugyan hevesen tiltakoznak ellene) nem is beszélve.

Apám emlegette: az országhatár az emberi butaság csúcsa. Karácsony előtt Ungvárott jártam. Visszafelé 5 óra 39 percet várakoztam a csapi vámnál (ukránul Chop), míg hazai földre léphettem. Közben a szükségletek elvégzésére nem akadt lehetőség, ukrán oldali vendéglők, kávézók, de töltőállomások személyzete is megtagadta a szolgáltatást, a határállomás WC-jéből a rászorultakat egy banya zavarta el, mondván: „nem dolgozik a piszoár”. Egyenruhás a kilométeres kocsisor irányítására még véletlenül sem bukkant fel. Illetve egyszer mégis: egy villogó rendőrautó, de akkor is valakit felvezettek, azaz rendőri asszisztenciával biztosították, hogy mindenki elé sorolhasson be (Egyszer rossz helyen parkoltam. Az ukrán milícia két tagja egyből ott termett. Mondták: nagy a baj, aztán 300 hrivnyával a zsebükben a szabálysértéstől hamar elfeledkeztek). Többen kocsimhoz léptek, kérdezték: nem vinném át őket? Beépített emberek, akik kis mennyiségben csempészik a cigit. Természetesen nem engedtem. Erőszakos koldusok zaklatták a várakozókat. Ha nem adtak nekik (márpedig többnyire nem), mindennek nevezték, csak jó adakozóknak nem.  Ember embernek a farkasa volt. Főleg ukránok és szlovákok mindenütt a kocsisorba tolakodtak. Ha valaki az araszolgatásban elmélázott, máris bevágott elé egy autó. A megrendelőknek nepperek „csinálták” a helyet. 1-2 ezer forintért (100-200 hrivnyáért, 10 euróért) sokkal előrébb sorolhattak be, mert a beépített emberek járműveikkel biztosították a helyet. A Tisza-hídon szemérmetlen nyíltsággal sefteltek. A senki földjén (hídján) pakolták az árut az egyik kocsiból a másikba, osztották szét a tiltott cuccokat (cigaretta, alkohol). Az sem kizárt, hogy áfa-csalások szemtanúja lehettem. Az árut Ukrajnából kiléptették, aztán visszavitték, vagy Szlovákián keresztül ugyanazt tették. A híd közepétől megszűntek a „furcsaságok”. Onnan európai módon folyt az araszolás és az alapos vámvizsgálat.

Az ukrán határon való várakozás és ellenőrzés a fáradtság mértékétől függően fogható fel élménynek vagy bosszúságnak, felháborodásnak. Az biztos: jól gondolja meg, ha valaki Ukrajnába szándékozik menni!

Somogyi Ferenc