Különös tárgy került ma a kezembe. Egy dokumentum, tulajdonképpen egy hivatalos irat, egészen pontosan egy útlevél, amely az édesanyám nevére, számára lett kiállítva.
A legtöbb embernek ez nem meglepő, hiszen miért ne lehetne bárki édesanyjának útlevele? Miért ne utazhatnának külföldre, vagy miért ne kirándulhatott volna határon túlra egy idős ember?
Hát persze!
Csakhogy az édesanyámról tudni kell, hogy nem nagyon kedvelte az utazásokat. Nyűgnek vette az otthonról való kimozdulást, ha évente egyszer ellátogattunk a 220 kilométerre élő szüleihez, az már nagy áldozat volt. Aztán ahogy idősödött, egyre nehezebben mozdult ki otthonról.
Évről-évre egyre kevesebbet kirándultunk a környékező településekre. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy már a tíz kilométerre fekvő, kedvelt kisvárosba sem mentünk el.
Később szülém már a városunkba sem járt le szívesen a harmadik emeletről. Persze egymás után rügyeztek a kifogások, hogy fáj a lába, meg szédül, rossz az idő, a konyhában akad dolga…
Mászott tovább az idő csigája, és arra döbbentünk rá, hogy már a boltba sem megy le, bármilyen szükség kérné. Sőt, egy emelettel lentebbre se! Hogy kicsit dumáljon a szomszéd asszonnyal. Egy emelettel lentebb?! Ki, a lépcsőházba se lépett. Még a lábtörlőt lesöpörni sem. Végül már a lakás erkélyére is csak meghívással lépett ki. Hová? Minek, Olyan messzire? Fönt a harmadikon? Hogy kizuhanjak?
Ehhez képest: kezembe akadt sok évvel később édesanyám útlevele.
Mi a nyavalyának kellett neki 1989-ben kék világútlevél?
Bevallom őszintén, ezután néhány órára elfelejtettem a rejtélyt, mígnem aznap este a fotelben ülve bevillámlott az igazság, a megoldás kulcsa.
Bátyám nagy utazó volt, amíg tehette, vándorolt és megismerte a világot, Mongóliától Kubáig. Valutát, vagyis külföldi pénzt viszont csak a saját nevére válthatott. Szigorúan korlátozott keretben, nem annyit, amennyit akart. Egy útlevél – egy valutakeret. Ami viszont vajmi kevés volt. Hát, mit tett az én bátyám? Kiváltotta semmit nem tudó jóanyánk útlevelét, amire valutát igényelhetett, és kapott is. Így dupla valutakerettel indulhatott útnak, persze a plusz pénzt cipőtalpba, szendvicsbe rejtve, dzsekibélésbe varrva tette láthatatlanná.
Így utazott némileg gazdagabban a testvérem, és így ücsöröghetett nyugodt békéjében és rozzant foteljében anyánk. Ez a nagy titka a kék útlevélnek, ami most akadt a kezeim közé, véletlenül. Három titkot rejt: testvérem ügyeskedését, édesanyám tudatlanságát és azt, hogy a mai fiatalok mit sem sejtenek arról a világról, szüleik, nagyszüleik múltjáról. Ami persze nem is olyan régen volt. Vagy mégis?
Barna Attila
Új hozzászólás