Bevallom őszintén, nem igazán szeretem a szezonzárókat. Legyen szó bármiféle búcsúmozzanatról. Most azonban konkrétan a kézilabda szezonjának utolsó összecsapásáról beszélek, legalábbis, ami a DVSC SCHAEFFLER szeretett piros-fehér csapatát illeti. Ez a búcsú még az eddigieknél is jóval másabb lesz. Amolyan igazi, érzelmes, történelmi pillanat.
A Loki utolsó találkozóján a Győr ellen lép pályára. Ironikus, hogy egy ilyen átszenvedett, felemás, kaotikus szezon végén nem csupán eddigi életünk, de a zöld-fehérek többéves egyeduralma is megtört, s immár nem bajnokként, de még csak nem is BL-győztesként jönnek a Hódosba Stine Oftedalék. Egyszerűen ellenfélként. Két félidőnyi minőségi kézilabda vár ránk. Mi pedig együtt kiállunk, újra a lelátón, a csajok a pályán és 60 percen át mindent megtesznek – remélhetőleg –, hogy még egyszer utoljára elkápráztassák hőn szeretett, immár visszatért közönségüket, a szurkolók pedig viszonozzák hanggal, pacsival, mosollyal. Eljárjuk az utolsó tangót. A szurkolók, a stáb, a csapat, élén a mindig vidám szőke balszélsővel, a cunderkirálynővel, Vantara-Kelemen Évával. A kapitánnyal. Amikor ugyanis elhangzik az utolsó sípszó, valami befejeződik. Az idény végetér, a tabella számunkra lezárul, Vica pedig befejezi profi pályafutását, megannyi könnyes pillanattal – örömünkben, bánatunkban egyaránt. A karriert, amelyért csak hálásak lehetünk neki.
Hogy ez a bajnoki év mit adott, arról hosszan lehetne vitatkozni. Váratlan vereségek az első meccseken, aztán a hajrában. Ezüstérem a kupában, fájdalmas botlások, elképesztő feltámadások. Ahogy említettem, nem igazán szeretem az efféle búcsúzást. Sőt, semmilyet. No, persze, lehet gondolni a szerintem egyébként egészen csodálatos, mégis közhelyes gondolatra, miszerint ez csupán a kezdet vége, s nem a vég kezdete. Mégis úgy érzem, tenni kellene, vagy csak egyszerűen mondani valamit. Sajnos azonban erre már nem marad idő. Nincs tehát más lehetőségünk, mint várni, a következő szezon kezdetén pedig újra nekiállni felépíteni azt, amit célként kitűztünk magunk elé. Ami pedig kötelességünk, tökéletesen eljárni az utolsó táncot, hogy a végén ne a bánat, hanem az öröm és a hála könnyei „édesítsék” meg a sporttörténelem emlékeit.
Évi, Csajok, mindent köszönünk! Hajrá Debrecen!
Barna Marci
Új hozzászólás