Újra itt a nyár, hát zárjon be a gyár! Ismerjük a popklasszikust, ugye? Itt a kánikula, itt a nyár, itt a strandszezon, zeng-zsong a Balaton. Meg valaminek itt a vége… csend a csarnokban, csend a stadionban.
Egészen meglepő, hogy a nyár érkezése egyszerre milyen örömöt és bánatot képes az emberbe csalni, kiváltképp, ha valaki egyszerre nyárimádó és sportrajongó-szurkoló. Az első júniusi napok kicsalják az embert az utcára, ahol végre szabadon, pólóban, rövidnadrágban mutatkozhat, és végre nem kell – idén még a májust is felidézve – attól tartani, hogy egy-egy hosszabbra nyúlt este után hazafelé menet fel kell venni a pulóvert, dzsekit. Közeleg a nyaralás, megszaporodnak a barátokkal való találkozások, a görbe esték, noha a gyár talán nem is feltétlenül zár be, dolgozunk, de a hétvégék egyre több lehetőséggel kecsegtetnek. Valami ugyanakkor véget is ér.
Befejeződnek a bajnokságok, a szezon végén a lányok, fiúk, kézisek, focisták, kosarasok a magasba emelik a bajnoki trófeát, kiürülnek a stadionok, a sportcsarnokok. Egyes nemzetközi megmérettetések még kínálnak meccseket, a tévés közvetítés is felértékelődik alkalom adtán, mire pedig ezek a meccsek is bevégeztetnek, jön a várakozás. A feszült várakozás a hosszú hetek múltán induló, soron következő bajnokságra, az első felkészülési meccsekre, amikor végre újra ott, a hamisítatlan környezetben találkozhatunk kedvenceinkkel.
Furcsa kettősség ez. Megjön a nyár, végre felszabadultan kitörünk a zord időjárási viszonyok börtönéből. Ugyanakkor ahova beszabadulnánk, a lelátóra, oda most nem állhatunk fel. Amire vártunk, újabb, végeláthatatlan várakozást tartogat.
BM
Új hozzászólás