Az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar színész, Szabó Győző azonos című könyve alapján született meg Herendi Gábor filmje, a Toxikoma. Kiüt. Szó szerint.
Az Apolló moziban szerda este tartották az első nyilvános díszvetítést, és csaknem teltház előtt vetítették a filmet. A filmet, amiben semmi kertelés. Valós nevek, szinte csak valós karakterek és cselekményszálak, és puszta drog. Már maga az toxikus, ahogy Molnár Áron, mint a heroinfüggő színész Szabó Győző és Bányai Kelemen Barna, mint az önelégült, alpári, egoista, komplexusos Csernus doki találkoznak, majd egymásnak esnek. Ennek azonban előzménye van: a drog.
Ahogy írtam, semmi kertelés, de tényleg semmi. Egy az egyben azt kapjuk, ami akkor történik, amikor a tű kellőképp naturálisan valósan prezentálva becsúszik a vénába, majd a vér eggyé válik az anyaggal. Utána pedig? Euforikus képek, elferdült világ, lebegés és (rém)álomszerű képzetek vesznek körül. Szóval akkor minden jó. Az az elképesztő képi világ a vásznon, ami a nagyjából egyperces trip során megjelenik, ha a szervezet találkozik az anyaggal. Herendi Gábor legújabb alkotására nem lehet panasz. Már csak azért sem, mert nem ő találta ezt ki, hanem maga az élet. A párbeszédek feszültsége is valós, szinte érezni a nézőtéren. A pusztán dramaturgiai hatásszerepet betöltő, ritkán, de fontos pillanatokban felcsendülő filmzenék pedig még adnak egy löketet az izgalomnak. Hogy aztán a látszat utáni csavar még erősebben fejbevágjon, mint az anyag magát a főhőst, miután újra lezuhan oda, ahonnan felkapaszkodott - vagyis próbált. Kapunk közelmúltat, jövőképet, némi fikciót, romantikát, szenvedélyt, erőszakot, fájdalmat, elismerést, felismerést, családot, meg barátot. Apropó, felismerés. Szembetűnő, hogy bár a történet a VHS hazai fénykorában játszódik, s a mobiltelefonok elég robusztusak, a vásznon megjelenő színtér, a kórház állapota akár mai viszonyokat is ábrázolhatna - a falak omladoznak, akár az akkori Szabó Győző élete.
Ami a színészi alakításokat illeti, Molnár Áron csak a tőle megszokottat hozza, persze, eszünkbe sem juthatna, hogy ugyanakkor ő A mi kis falunk egykori Matyija. A Bányai Kelemen Barna-féle Csernus-alakítás pedig még a legfanatikusabb Csernus-rajongókban is le tud dönteni néhány idealizált képet, a legádázabb ellentábor pedig azért elismerheti, valamit csak tud, még, ha a jelleme semmilyen tekintetben nem is tükrözi szakértelmét. A mellékszereplők, mint anya, lány, ápolónő, betegek egy-egy markáns jellemtípust, konfliktuslehetőséget kínálnak fel. A kép pedig így válik teljessé, hogy lesz családból múlt és a pszichiátriából az új természetes élettér.
Undorító? Aligha. Tökéletesen naturális, épp, mint a rideg valóság. Egy levetett, jobbá lett élet igaz története.
Barna Marci
Új hozzászólás