Mátraderecskéről valamikor csak annyit tudtam, hogy ősi palóc település, meg azt, hogy sokan járnak oda tégláért, mert jó árut készítettek. Azt is tudtam, hogy a mátrai táj csodás környezetén kívül gyógyvízzel is rendelkezik. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre többet lehetett hallani olyan gázfeltörésről, amely betegek gyógyítására használható.
Olvastam róla többször, de személyesen csak napjainkban kerültem kapcsolatba a derecskei gázzal, amikor már az idős kor rá kényszerített, hogy betegségeim gyógyítása érdekében ne csak a tudomány mesterségesen előállított tablettáit és kapszulái fogyasszam, hanem megismerjem Földünk őserejét, a híres mátraderecskei gázt. Nagyon örültem, amikor dr. Gellért Gábor érsebész főorvos javasolta, hogy próbálkozzam érszűkületes lábam gyógyításával a derecskei gyógygázban.
A főorvosi beutalóval jogot nyertem a Mátraderecskei Széndioxid Gyógygázfürdőben 15 kezelésre. S mivel Salgótarjánból naponta túl nehéz lett volna ezt megoldani, sürgősen szállást és étkezést kellett keresnem két hétre.
A gyógygázfürdő betegfelvételén első pillanattól segítő partnerként kezeltek és mintegy régi ismerősként váltottak velem elektronikus leveleket, hogy a kiválasztott időpontra sikerüljön a szállás mellett a napi étkezést is megoldani. Ugyanis a beutaló egy hónapig volt érvényes. Nos, nem volt egyszerű, mert a nyári időszakban a mátrai üdülőkörzetben döntő részben foglaltak a szállások. Senkinek sem kívánom azt az izgalmat, amit átéltem, mivel a mind több visszaérkező levelemre azt válaszolták, hogy sajnos foglalt a szállás. Aztán mintegy varázsütésre az egyik vendégházból érkezett biztatás, hogy némi időpont változtatással, ami még belefért a határidőbe, lehetséges a befogadásom. Sőt, megoldható az étkezésem is, mert a vendégház takarítónője, aki korábban szakács volt, vállalhatja az élelmezésem.
Időközben kiderült – milyen is a sors! –, hogy a vendégház tulajdonosa Salgótarjánban járt egykoron a Madách Imre Gimnázium és Építőipari Szakközépiskolába. (Az már csak hab volt a tortán, hogy a fiammal voltak osztálytársak!)
Ezek az előzményei annak a két hétig tartó mofetta kezelésnek, ami június elsején vette kezdetét, amelynek a tapasztalatairól beszámolni segítségül hívom Szőnyiné Tóth Zsuzsannát, a mofetta ügyvezető igazgatóját (a képen), Kocsa Krisztinát, a Kovács Vendégház tulajdonosát és Tóth Lászlóné Marikát étkezésem fő gondoskodóját.
Mátraderecskére sikeresen megérkeztünk – hála a gps-nek –, reggel 7 óra előtt már a Bartók Béla utcában jártunk, ahol az 5-ös szám alatt egy tekintélyes háztömb előtt álltunk meg. Ez a Kovács Vendégház, ahol már várt egy a hatvanas éveiben járó kedves asszony, Marika – ahogy mondta bemutatkozáskor –, aki kinyitotta a porta ajtaját, s közben tájékoztatott, hogy ő lesz a gondozóm két hétig. Vagyis takarít és főz is nekem, mivel előzőleg már jeleztem, hogy a gyógyuláshoz enni is szükséges. Mennyire vagyok igényes? – kérdezte, amire csak azt válaszoltam, mindenféle ehető ételt megeszem, ha ízletesen készítik el. Megnyugtatott, hogy szakácstudományának minden titkát hasznosítja s a mennyiséggel sem lesz gond. Nos, ekkor még nem sejtettem, hogy ez utóbbi gondot okoz. Ugyanis minden étkezésre annyi ételt hozott, hogy egyszerre nem tudtam megenni. Az utcafrontra nyíló, kétágyas szobában minden volt, amire egy ideiglenesen itt tartózkodó embernek szüksége lehet. A szoba mellett megmutatta a konyhát, ahol nemcsak étkezni, hanem főzőcskézni is lehetett. S egy ajtónyira nyílt a fürdő és a mellékhelyiség.
Marika időközben magamra hagyott, de megkérdezte, mit szeretnék enni. Rábíztam a választást. Hozta is a reggelire szánt étket, de az étkezésre azonban már nem maradt idő, mert a ház elé megérkezett a mofetta kisbusza – a levélben nyolc órára ígérték, meg is jött. Mosolygós arcú, nyugdíjas korú férfi intett, hogy menjek, mert az intézetben már várnak. Amíg odaértünk még három korombeli férfit vettünk fel, akik ugyancsak kezelésre igyekeztek.
A modern, emeletes épület aulájában lévő betegfelvételi pultnál két kellemes külsejű, udvarias hölgy foglalkozott az érkező betegekkel. A gyakorlott páciensekkel hamar végeztek, megkapták a sorszámukat, lepecsételték a beutalójukat és mehettek átöltözni.
Velem lassabban ment mindez, mert új felvételesként minden szükséges információt meg kellett kapnom. Figyelmességük és közvetlenségük jólesett és segítségemre volt a továbbiakban is. A mofettákhoz vezető folyosón már sokan várakoztak, hogy valamelyik csoporttal sorra kerülhessenek. Nekem azonban még át kellett öltöznöm, a ruháimat és a cipőmet s egyéb holmijaimat a zárható szekrényben helyeztem el, nem megfeledkezve a mobiltelefonról, amit nem volt szabad bevinni a kezelésre.
Kezdő lépésként megmérték a vérnyomásomat, adatlapot állítottak ki, amivel tovább mehettem. A gyógygázas kezelés megkezdése előtt át kellett esnem egy alapos orvosi ellenőrzésen. Dr. Dobos Ilona doktornő szinte ismerősként üdvözölt, s elővette azt az irattartót, amely a korábban hozzá eljuttatott leleteim voltak. Közben kérdezett és jegyzetelt, majd közölte, hogy megfelelek az előírásoknak, kezelhető vagyok a szédioxid gyógygázban.
Azt is megtudtam, hogy a doktornő több évtizedig volt háziorvos a faluban, mindenkit ismer, mint a tenyerét és nagyon kedveli a virágokat, különösen a rózsákat. Élete értelmének a gyógyítást tartja, s nyugdíjasként ezért is lelkiismeretes aktív tagja a mofettás gyógyítóknak.
Ezt követően mehettem a várakozók közé, hogy a következő csoporttal bejuthassak végre a gyógygáz fürdőbe. Ez is bekövetkezett. A kezelést felvigyázó szakápoló tanácsára a jobb oldali medencében helyezkedtem el – magasra ülve, ahogyan tanácsolták –, magamra vettem a gépkocsi biztonsági övhöz hasonló övet és vártam a csodát. A társak halkan beszélgettek egymással, én azonban csak figyeltem minden szavukat, hiszen hasznos információkat szereztem.
A kör alakú kezelőhely fémkötések nélkül összeillesztett faburkolata nemcsak tetszetős, hanem derűs hangulatot is áraszt. Az aljazat vastag pallói között lelátni valahová a sötétbe, ahonnan áramlik a gyógyító gázkeverék. A kezelő medence közepén álló asztalon helyezkedik el az az elszívó berendezés, amely szabályozza a földből feláramló gáz mennyiségét. Az ügyeletes felügyelő szakember minden kezelés alkalmával égő gyertyával ellenőrzi a gáz szintjét, aminek nem szabad túllépnie a megengedett magasságot, ami mellmagasságot jelent. Az ellenőrzést szolgálják a gyerekek által kedvelt szappanbuborékok is, amik megfújva lebegnek egy ideig, majd az előírt szinten megtelepedve szétpukkannak.
Az információs feliratok mellett rendszeresen elhangzik a figyelmeztetés, hogy a medencében tilos lehajolni, életveszélyes.
Amint letelt a 25 perc kezelés, mindannyian elhagytuk a medencét, ismét megmérték a vérnyomásunkat, s ha ez a kellő értéket mutatta, a napi kezelés ezzel befejeződött. Ha szükségesnek látták, csak kellő pihenés után lehetett távozni. Ismét átöltöztem és az aulában várakoztam, amíg Miklós megérkezett a kis busszal, amivel a szállásra vitt.
Marika már várt és hozta is az ebédemet, mert már a delet elharangozták. Igencsak jólesett a kolbászos tarkabableves és a töltött palacsinta. A porcelántálban lévő ízletes leves két napra is megfelelt, s a négy palacsintát sem tudtam megenni egyszerre.
Kora délután megérkezett a szállás tulajdonosa is.
Kocsa Krisztina vagyok – mutatkozott be a mosolygós szemű, szőke hajú, karcsú asszony. Nem gondoltam volna róla, hogy már két felnőtt korú gyermeke van. Közölte, hogy érezzem magam otthonosan, a teljes szoba az enyém, televízióval, internet használattal, minden kényelmével. A vendégházban rajtam kívül még két apartmanban vannak, de egymást nem zavarjuk. Semmit sem kell közösen használni. Tanácsolta, hogy csak ismerkedjek az épülettel és a hatalmas udvaron pihenjek a jó időben a levegőn. Mivel sietett a dolgait intézni, megegyeztünk, hogy valamelyik nap folytatjuk a beszélgetést.
Délután, amikor két hétre szólóan igyekeztem berendezkedni, érzékeltem, hogy mennyire hiányzik a szerető feleség a különböző holmik hasznos elhelyezéséhez. Végül sikerült, beállítottam a laptopomat is, ezzel egy kicsit otthonosabban éreztem magam. Az idő közben elszaladt s vacsorázni kellett. Marika hozta az estebédet, de még a fő étkezés maradékával is kellett kezdeni valamit. Egyebet nem tehettem, ami jól esett, megettem, a többi pedig a hűtőszekrényben landolt.
Másnap reggel biztonságképpen korán keltem. Hét óra előtt kopogtak az ajtómon, megérkezett Marika a reggelimmel. Hatalmas tányéron négyféle felvágott, paradicsom, paprika, uborka karikára vágva, friss zsemle, meleg tea kínálta magát. Sikerült megreggelizni Miklós érkezése előtt, aki dudált s már nyitotta is a busz ajtaját, hogy mehetünk.
Másnap már otthonosabban mozogtam, a személyzet is ismerősebb volt, olajozottabban haladt a kezelés. S ahogyan teltek a napok, egyre gyakorlottabb gyógyulóvá váltam. Mind több ismerősöm lett, s igyekeztem tőlük tapasztalatokat szerezni a gyógygáz kezelés hasznosságáról. Volt közöttük egykori nyomdász, vasipari munkás, de ismeretséget kötöttem az egykori somoskőújfalui határőr parancsnokkal is, aki Újpestről rendszeresen jár a feleségével a mofettába. Sokan – főként a közép-és idős korosztályúak – járnak és visszajárnak erre a kezelésre. Azt mondják, érezhető az egészségi állapotuk javulása.
Noha már sok mindent tudtam a mátraderecskei mofettáról, köszönhetően „Mofetta A mátraderecskei Széndioxid Gyógygázfürdő” című, 2015-ben kiadott könyvecskének, amit a recepción megvettem. Persze nem tudtam megtagadni egykori foglalkozásomat, kértem lehetőséget, hogy beszélhessek a mofetta vezetőjével.
Szőnyiné Tóth Zsuzsanna ügyvezető igazgató szívesen látott beszélgetésre az irodájában.
Mátraderecskéhez nem volt szűkmarkú a természet – mondta. - A Mátra vulkanikus hegység, ahol az utóműködés miatt a település alatt törésvonal keletkezett a talajban, amelyen keresztül gyógyvíz és gyógygáz tör fel a felszínre. A faluban már ötven évvel ezelőtt megépítették a Kincses fürdőt, ahol gyógyvizes medencékben gyógyulhattak a betegek.
Az igazi kincsre azonban csak az 1900-as évek elején figyeltek fel a derecskeiek. Azt különböző jelekből tudták a falubeliek, hogy az egyes helyeken gyakran megpihenő emberek erőre kaptak. A lábakról eltűntek a sebek. Ennek híre ment, de annak is, hogy a gyógyhatású helyek mellett a veszély is jelen van, egyes mélyedésekből az állatok nem tudnak kijönni. A tapasztalatok birtokában az emberek elkezdték használni a gyógyító gödröket, a mofettákat.
- Amikor 1992-ben a lakosság nagyon intenzív gázfeláramlást jelzett, kutatásokat kezdtek a tudományos intézetek. A vizsgálati és elemzési tapasztalatok alapján merült fel a gondolat, hogy ezt a gázt gyógyításra kellene használni.
A kincs hasznosításának ügyét az önkormányzat karolta fel – mondta az igazgató asszony. - Tapasztalatot szerezni elutaztak Erdélybe a mofetták mekkájába, de Ausztriában is vizsgálódtak. A derecskeieknek az erdélyi minta tetszett. Mivel az igazgató asszony tervező építész szakmérnöki végzettséggel rendelkezik őt bízták meg a kísérleti fürdő létrehozásával. Kellő anyagiak hiányában kezdetben csak egy faházat sikerült létesíteni, amiben helyet kapott az orvosi rendelő, a mofetta medence, várakozói előtér s egy vizes blokk. Később az emberek feje fölé elő tetőt, s egy pihenő szobát építettek. Szőnyiné így folytatja:
- Kezdetben naponta mindössze 12 fő részvételével az orvosok direkt meghívásával érkezett betegeknek adtak kezelést, de a módszer hatékonysága, hírneve rohamosan terjedt s egy-két éven belül elértük az ötven-hatvan kezelést is.
A mind több és több gyógyulni vágyó beteget már nem tudták fogadni, s így felmerült az igénye egy gyógyászati központ létrehozásának. Erre jó lehetőséget adott a Széchenyi Terv, ahonnan pénzt nyerhettek. Szükséges volt azonban a pályázati pénz ötven százalékát saját erőből kifizetni. A gazdasági tényezők szerencsés együtt állása, az okos önkormányzati gazdálkodás következtében belevágtak a nagy feladatba. A korszerű gyógyászati központnak a tervezését 2001-ben kezdték, majd egy év multán indult meg a kivitelezés és 2004-ben átadták a betegeknek a központot.
- Boldog és büszke voltam, hogy engem kértek fel az épület tervezésére, hogy méltó helyet sikerült terveznem és felépítenünk a gyógyításra szoruló embertársainknak – folytatta szavait az igazgatónő. - A gyógyító munka 2006 óta folyik az új épületben, amikortól a gyógygázfürdő elnevezést is használhatjuk. Fő tevékenységünk a kúraszerű gázfürdőzés, de emellett belgyógyászati, reumatológiai és munkaegészségügyi szakrendelések, fizikoterápiás kezelések történnek, s vérvétel is működik. A helybeli lakosok részére ingyenesek ezek a szolgáltatások.
Említettem az igazgató asszonynak, hírek terjengenek arról, hogy hamisítják a derecskei gázt, amire mosolyogva csak annyit válaszolt, hogy az lehetetlen. Ugyanis a természetes úton feltörő gáz elegyét nem lehetséges hamisítani. Az 1200-1300 méter mélységből feltörő gáz különböző kőzeteken át jut a felszínre és különböző vegyi anyagokat hoz magával. Derecskén felszínre jön széndioxid, metán, kevés nitrogén, oxigén és jelentős radon tartalom. Ez hamisíthatatlan.
- A gyógygázfürdővé nyilvánítás után az újabb állomást a kezeléseink OEP-finanszírozására benyújtott pályázatunk elfogadása jelentette – mondta az igazgató asszony. - Ez is évekig tartott, de a kedvező elbírálás alapján 2012 augusztusától érvényben van, ami azt jelenti, hogy a kezelések térítési díjának jelentős részét az állam átveszi.
A küzdelmes múlt után a jövő biztató, de a további sikerekhez, a még nagyobb tömegű gyógyításhoz újabb feltételek biztosításán keresztül vezet az út. Jogosan lehetne kérdezni, hogy a kormányzat miért nem tekinti a mátraderecskei fejlesztést kiemelt témának?
- Tudomásunk van arról, hogy kormányzati szinten kiemelt turisztikai övezetnek nyilvánítják a Mátrát, ami jelentős támogatással jár. Nagyon reméljük, hogy ebből Mátraderecske is részesedik. Térségben gondolkodva a bükkszéki termálvízzel működő strandfürdőt, a Salvus vízzel, a Parádfürdőn működő állami kórházat, amit én inkább szanatóriumi kategóriába sorolok, a derecskei gyógygázfürdő nagyszerűen kiegészíti a hazai egészségügyben. Nem vagyunk egymás konkurensei a gyógyításban, tevékenységünkkel egymást segítjük. Ezt tapasztaljuk a környező egészségügyi intézmények orvosai részéről a mai napig is. Mofettánk el- és megismertetésében nagy szerepet vállalt – az intézet előző ügyvezetője – dr. Gyetvai Gyula főorvos, akivel ma is jó kapcsolatot ápolunk.
A további fejlődés nagyon fontos lenne, de ehhez több feltételnek kellene teljesülnie. Az intézményben tavaly 37500 kezelés történt, amit tovább lehet növelni, mert az intézetben van erre kapacitás. Azonban az egyre növekvő számú gyógyulni vágyó betegek – akik nemcsak hazánkból érkeznek, hanem Németországtól Kanadáig, az Egyesült Államoktól Japánig – elhelyezése mind nehezebb lesz. A szálláshelyek a falusi turizmus keretében jelenleg megoldhatók, de már csak rövid ideig.
- A gyógyintézmény mellett félig elkészült épület üres ablaknyilásai tátonganak – említem az igazgató asszonynak, s megtudom, hogy ez egy félig elkészült szálloda lenne, ha valaki előbb-utóbb megépítené.
- Nekünk létfontosságú egy minőségi szálloda megépítése, mert egyre nagyobb rá az igény. S meg kellene oldani a meglévő termálvíz kincsünk hasznosítása érdekében a korábban már működött strandunk beindítását is. Sajnos a beszakadt termálkutunk helyett újat kellene fúrni, de ez nagyon drága. A nagyon kis költségvetéssel dolgozó önkormányzatunk pályázati pénz nélkül erre képtelen. Kevés hely van a világon, mint a miénk ahol a bőkezű természet áldásait, a csodálatos tájat, a termálvizet és a gyógygázt együttesen lehet egészségünk érdekében kamatoztatni.
Beszélgetésünket azzal a reményteljes óhajjal fejeztük be, hogy mielőbb történik kedvező változás a tovább fejlődés érdekében, ami újabb gyógyulni vágyó emberek százait, ezreit hozza ide, hogy részesülhessenek a Föld őserejéből egészségük érdekében.
Dél lett mire befejeztük a beszélgetést, s Miklós a soros fordulóval haza vitt a szállásomra, ahol már a bejáratnál éreztem az ebédem illatát. Marika csodálatosan megterítette a pici asztalt. Szeretem a lebbencslevest, amit sokféleképpen lehet elkészíteni, de a Marikáé feledhetetlen mátraderecskés ízű volt. Amikor a második fogásról lebontottam a takaró fóliát, elém tárult a puhára főzött rizshalom tetején két nagyméretű rántott csirkecomb. Egyszerre lehetetlen volt elfogyasztani, kitelt belőle a vacsora is.
Marika ezen a délutánon a kimosott ágyneműket vasalta s eközben jó alkalmunk volt róla is beszélgetni.
- Tóth Lászlóné vagyok, itt születtem a faluban, itt kötöttem házasságot, itt kerestem mindig a boldogságot – kezdte az élettörténetét.
A születése óta eltelt hatvan esztendőben sok minden történt Marikával, akire az a legjellemzőbb, hogy sosem a csodára várt életének alakításában, hanem mindig megtalálta – sőt megkereste – a legkedvezőbb változtatást. A józan felfogású, barátságos asszony életében több helyen is dolgozott a faluban. Az ugyancsak helybéli férjével kötött házasságából három gyermeke – egy fiú és két lány – született. A szülések közötti időben sem csak a gyermekgondozási segélyre várt, hanem ahol lehetett, a termelőszövetkezetben, vagy a varrodában – munkát vállalt.
- Sosem voltak nagyratörő álmaim vagy vágyaim – folytatta szavait. – Amikor összeházasodtunk, építkezni kezdtünk, hogy saját fedél legyen a fejünk fölött. S amikor már a gyerekek megifjodtak, az óvodába szegődtem el konyhai kisegítőnek. Közben szakács tanfolyamot végeztem, szakács lettem.
Az óvodai munka mellett megküzdött a nagy család gondjaival is, hiszen az évek pergésével a két lánya férjhez ment, a fia megnősült, s jöttek sorban az unokák. Olyankor, amikor összejön náluk mindenki – ami azért ritkán adódik a különböző elfoglaltságok miatt –, sok szék kell az asztal mellé. Általában a születésnapok és a névnapok adnak okot és lehetőséget a közös találkozásokra, amikor a mamának tucatnál is több személyre kell főznie.
A negyven éves korkedvezményes nyugdíjazását követően még két alakalommal is visszahívták az óvodába, mert nem sikerült stabil munkaerőt találni a faluban. Szívesen ment vissza, mert szerette ezt a munkát, noha már mind jobban érezte a múló évek súlyát.
Egyik kis unokája nemrégiben megkérdezte tőle, hogy ki főz rájuk, ha a mama megöregszik. Meglepte a négy éves kislány kérdése, s csak annyit válaszolt rá: - Kicsim, akkor majd fordítva lesz a dolog. Te főzöl majd a mamáéknak.
A kislány tűnődve válaszolt: - Mama, az nem lehetséges, mert én nem vagyok szakács.
- Hogyan lett a Kovács vendégház takarítója, apartmanjainak gondozója?
- Egy alkalommal szólt nekem a Kriszti, hogy elvállalnám-e a ház takarítását, amire igent mondtam – folytatja a történetét. - Én munka nélkül sosem tudtam meglenni. A megélhetéshez anyagiak szükségesek. A házunkat, ami az utca másik oldalán van, most kell felújítani, csinosítgatni, ami pénzt is követel. Tudja, nekem sosem voltak nagy vágyaim. Üdülni sokszor elmentünk a családdal, de külföldre nem vágytam. Tavaly sikerült Erdélybe látogatni a lányomékkal, ahová elkísért bennünket a férjem is, akit csak nehezen lehetett rábeszélni a hosszú út miatt. Pár napos üdülésekre szívesen mentem, ennyi idő nekem mindig elég volt. Most is megyünk a gyerekekkel Hajdúszoboszlóra.
- Milyenek vagyunk mi vendégek? - kérdezem, amire röviden válaszol: - Mindenfélék. Egyik igényesebb, a másik kevésbé. Tetszik nekik a szállás, a környezet. Szívesen visszajönnek hozzánk.
A vasalni való elfogyott, s Marika igyekszik a férjéhez, de közben megnézi az idős édesanyját is, akit ugyancsak neki kell ellátnia.
Késő délután megérkezett a tulajdonos, aki vállalkozásban üzemelteti a derecskei vendégházak sorrendjében csaknem első helyen álló Kovács vendégházat. Benéz néhány apartmanba ahonnan elmentek, illetve másnap jönnek vendégek. Elégedett a renddel és a tisztasággal, amit az egyik legfontosabb feltételnek tart.
- Kocsa Krisztina vagyok, elsődlegesen családanya – kezdi a bemutatkozást –, két felnőtt embernek az édesanyja. Az egykori családi házat vállalkozásban működtetem idegenforgalmi szállásként. Családi hagyomány, hiszen a nagymamám mindig kiadta a tiszta szobát és a konyhát a fürdőzésre ide érkező vendégeknek. Szívesen jöttek, mert az akkor még ritka házban lévő fürdőszobát is használhatták. Szlovákiából rendszeresen sokan jártak strandolni a településre. Még keresztlányom is van odaát, s rendszeresen járunk egymás látogatására.
Krisztina a salgótarjáni Madách Gimnáziumban és Építőipari Szakközépiskolában érettségizett, ahol megszerezte az építőipari szakismereteket és végzettséget. Mondja, az érettségi után fogadkozott, hogy soha életében nem vesz tankönyvet a kezébe. Ez a fogadalom csak addig tartott, amíg a gyermekei meg nem születtek és eljött az az idő, amikor kezdte úgy érezni, hogy az anyáskodásra már nincs szükségük. Ekkor törte meg a fogadalmát és elkezdett ismét tanulni.
Csak kapkodtam a fejem, hogy ez a kortalannak látszó, kifejezetten szép hölgy milyen végzettségeket szerzett az elmúlt évek során.
- Idegenforgalmi középfokú tudásom gyarapítására idegenforgalmi közgazdasági főiskolát végeztem. Érzékelve az élet követelését, az adottságainkból adódó lehetőségeket, folytattam a céltudatos tanulást. Idegenforgalmi vállalkozásom követelte, hogy a pályázatírói és pályázat szakértői tudást is szerezzek, szakvizsgáimat a miskolci egyetemen tettem le. Két éve okleveles közgazdászi végzettséget is szereztem, de társadalombiztosítási ügyintézői tanfolyam oklevelét is megszereztem. Mindemellett tizenöt éve dolgozom tanácsadóként egy rehabilitációs foglalkoztatóban. Ebben a témában rehabilitációs gazdasági menedzser diplomát is szereztem. De hadd ne folytassam...
Krisztina a szülői házban szerette meg a vendéglátást, s látszik, hogy nagyon tudatosan készült arra, amit évek óta folytat. Elképesztő munkával évről-évre gyarapította azt a közgazdasági, pénzügyi, vendéglátós szakmai tudást, ami nagyon is szükséges ahhoz, hogy sikeresen szerepeljen a szállodaiparban.
- Vannak fejlesztési elképzeléseim – folytatja Krisztina –, de a pályázatírással még várok. Vendégházunk tavalyi forgalma és az idei működés bevételeinek visszaforgatása elegendő lesz arra, amit még szeretnék tenni.
Az egykori családi ház hét éve szabadult fel teljesen és adott lehetőséget a célnak megfelelő átalakításra. Két éve ez megtörtént, de vannak még tennivalóik. Az udvaron álló fürdőmedencét a földbe akarják süllyeszteni, udvari burkolásokat kell végezni és a belső házrész alatt lévő szigetelt és burkolattal ellátott nagy pincéből egy közösségi ebédlőt akarnak kialakítani.
- Vannak vendégeink, akik csoportosan érkeznek, s nem külön-külön az apartmanokban szeretnének étkezni, hanem közösen. A vendég kívánságát, kedvét akarjuk szolgálni ezzel is, akár csak a szaunával, meg a nagy területű fedett udvar résszel, ahol nemcsak sütögetni lehet, hanem különféle szórakoztató társas játékot is használhatnak.
A két évtizede vendéglátással foglalkozó Kriszta mondja, hogy bizony a vendégek különbözőek. Van, aki nagyon szereti, ha körbejárják, sokat beszélgetnek vele, de vannak olyanok is, akik nem beszélgetős kedvűek, a szükséges kommunikáción túl tartózkodók. A vendégen azonnal észre kell venni, hogy ki mit szeretne. Mást várnak a fiatalok és az idősebb emberek is.
A külföldről érkező emberekkel már jó előre telefonon vagy elektronikus postán keresztül egyeztetik az igényeiket. Járt már a Kovács vendégházban nászutas pár is, de gyakran szállnak meg itt a faluban, vagy a környéken dolgozó szakemberek is. A kívül belül ízléssel és a funkciónak megfelelően berendezett, hangulatos apartmanokban mindig nagy a tisztaság s ez hat a vendégekre is. Húsz év alatt kétszer találkozott nehezen kezelhető vendéggel, de túlélték.
Beszélgetésünk megkerülhetetlen témája a mofetta. Mátraderecskének ez az áldásos természeti jelenség adja a védjegyét. Kriszta is utal rá, hogy ennek a csodának a kiépítése és használatba vétele eléggé lassan indult el. A mofetta a helyi önkormányzat kezelésében van, ami szerencse is, de egyben nehézkessé is teszi a fejlesztést a rá fordítható pénzek hiánya.
- Sajnos mind az egészségügyi szakemberek, mind a beteg emberek gondolkodásában lassan ver fészket, hogy ez a földi őserő csodákra képes. Az érbetegségekkel küzdők közül sokan most sem tudják, hogy nem a sebészetekre kell menni, hanem ide jönni a szén-dioxid gyógygázba, ahol meg lehet gyógyulni, vagy legalább olyan szinten tartani az állapotát, hogy elkerüljék a végtag csonkolásokat – érvel Kriszta. - Sokat kell tenni még azért, hogy ez a felismerés minél több beteg ember tudomására jusson. Az egyik legfontosabb tennivaló egy olyan szállodának a megépítése, ahol az igényeknek megfelelő szállást és étkeztetést nyújthatnánk az ide érkezőknek.
- Milyen jövője lesz a működő vendégházaknak egy ilyen esetben? - kérdezem.
- Az én vendégházamnak, de másoknak sem jelent ez konkurenciát, mert mi teljesen más stílusú, hangulatú, mondhatnám romantikájú szolgáltatást nyújtunk a vendégeinknek.
Az udvaron felhangzik a fűnyíró hangja.
- A nagy fiam jött rendet tenni a ház körül, hogy a vendég gépkocsik is kényelmesen beállhassanak – jegyzi meg, s mintha kitalálta volna a kérdésemet a személyes jövőjéről, így folytatja:
- A gyerekeim hamarosan önállóak lesznek, s a cégnél sincs arra szükség, hogy naponta itt legyek.
A beruházások befejezését követően, nem titkolt szándékom, hogy a vállalkozást teljes egészében idősebb gyermekemre, Adriánra bízzam, aki már készül a feladat ellátására. Úgy gondoltam, hogy a következőkben utazgatni szeretnék, amire már régen vágyódom. Szeretném megismerni a kontinenseket, mert eddig csak Egyiptomban jártam egy alkalommal. Én egyébként minden szakaszában elfogadtam az életemet, azt, amit kaptam, az volt a jó. A házasságom nem sikerült, de kárpótol az élet a gyerekeimmel és a szakmai sikereimmel.
Befejezésül elismeréssel szólok arról a kis könyvecskéről, amelyet többször is átolvastam. A mátraderecskei gyógygázfürdőről, a mofettáról szóló összeállítás mindazoknak a visszaemlékezését tartalmazza, akik ennek a csodának, a széndioxid gyógygáznak a beteg emberek szolgálatába állításában közreműködtek. Olvasható számos beteg elismerő tapasztalata az itt kapott kezelésekről.
Ne tűnjön szerénytelenségnek, ha végül magamról szólva elmondom, hogy érbetegségem elviselhetőbbé vált, s ami a lényeg, megmaradt a lábam. Köszönetet mondok ezért azoknak is, akik név szerint nem szerepelnek ebben az írásban! Pádár András
Új hozzászólás