Amikor versfaló tizen- és huszonéves voltam, volt Petőfi-korszakom, Arany János-etapom (a csodálatos balladákkal), volt Juhász Gyula- és Ady-évadom, s voltak persze Radnóti-éveim is. (No meg Babits-liezonom, Juhász Ferenc- és Nagy László-szerelmem. Ki viszi át? S rövid, heveny lamúrt tudtam megélni a kismesterek iránt is: Palocsay Zsigmond, Domonkos István, Serfőző Simon, Ratkó József – legyen elég ennyi a nevekből.) S akkor még nem említettem József Attilát, akit a világirodalom legnagyobb költőjének tartok.
Radnóti: hogy’ tudott ez az ember, ez az elképesztő zseni tökéletes verseket írni olyan égbe kiáltó viszonyok között, amiket a második gyűlölet-világégés produkált? A halálra szántak között halhatatlan lírát teremtett. A kínzások bori lágerében, ahol kivénhedt, szadista bokszolók azon versenyeztek, hogy ki tud elájultatni egyetlen ütéssel egy munkaszolgálatost. A világháborútól, a kiszolgáltatottságtól való szenvedésről ki tudott nagyobb verseket írni az egész világliteratúrában? Lírájának hegyilevegő-tiszta az atmoszférája, s kristályos a logikája, nemcsak a lelki-érzelmi hitelesség süt belőlük, de a „versszakmai” tökély is.
Amikor egyszer (majd, talán) nem fogják őt (is) tisztelni és szeretni, nem is lesz érdemes élni, embernek lenni. Május lévén Majális című gyönyörű költeményére mutatunk rá itt.
(erdei)
Majális
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyet a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába meg fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg,
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Új hozzászólás