Ungvárra szándékoztam autózni. Tudják, egy kis biznisz. Ott sok minden olcsóbb. Például a benzin egy százassal, de literes vodka is kapható ezresért.
Zöld kártyára szükségeltetett. Nem árt, ha van a tarsolyban. Szándékomat két ok is erősítette: egyrészt balesetnél, károkozásnál segítség; másrészt az ukrán rendőrök „utaznak” az okmányra. Ha nincs, az tetemes hrivnyába (az ország fizetőeszköze) kerül. Persze a zsaruk lezsírozása arrafelé bevett szokás. Három-ötszáz hrivnyával minden megoldható. Nem tagadom, néhányszor magam is éltem a lehetőséggel. Egyszer tilosban parkoltam. A problémát háromszázzal lehetett rendezni. Máskor hosszú sor állt a határon. Előre furakodtam, százast nyomtam a tiltakozó határőr markába. Azonnal megenyhült.
Az ukrán rendőrökre visszatérve, ők előszeretettel dolgoznak zsebre. A külföldi autóstól mindent kérnek: elakadásjelzőt, poroltót, s ha nincs, várják a baksist. Az is előfordult már, hogy hullazsákot kértek, mert szerintük az is tartozéka egy kocsinak.
Kártyaügyben betértem az illetékes bankhoz. Meglepően hamar sorra kerültem. Annak rendje-módja szerint folyt az adatfelvétel, személyi okmányok, forgalmi ellenőrzése. A neheze ezután következett. Nem működött a kötelező felelősségbiztosítással kapcsolatos internetes összeköttetés. Az ügyintézők a központot minden biztosítási problémával telefonon keresték. Ráadásul kifogtam egy különleges nevű alkalmazottat, akinek a bejelentkezés fele nevének megértetésével telt el. Miután a túloldalon felfogták, kiről is van szó, küldték a zöld kártyát.
A következő probléma a helyi nyomtatóval akadt. Az okmányt bordázott legyező formájában nyomta ki. Gyorsan meg is jegyeztem:
- A nyomtató nem is tagadhatja le, hogy japán termék. Gondolom, szabad idejében gésáknak gyárt legyezőket.
A hölgy felvidulva sietett egy másik másolóhoz, ahol végre sikeres műveletet hajtott végre.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás