Mindannyiunk életében vannak helyszínek, amelyek látszólagos egyszerűségük, jellegtelenségük, hovatovább tökéletlenségük dacára kitörölhetetlen nyomot hagynak.
Hatásuk örök, értékük felbecsülhetetlen, még ha tudomást már nem is igazán veszünk róluk – legfeljebb egy porosodó fotóalbum lapozgatása, vagy néhány teljesen véletlenszerűen előbukkanó, nosztalgikus emlékkép felidézésének erejéig. Hasonló kapocs fűz engem, s minden bizonnyal jónéhány társamat ahhoz a bizonyos focipályához.
Kettőezerhét egyik nyirkos, ködös novemberi reggelén járunk, a jelzőcsengő kíméletlen ricsaja katonás rendbe sorakoztatja az osztályokat az iskolaudvaron. A gyereksereg nyüzsögve-zajongva, egymást olykor megtaszajtva, mégis fegyelmezett léptekkel indul meg a hatalmas épület lépcsője felé. Nem úgy a hatodikos fiúcsapat, amelynek zöme pillanatok alatt uralma alá veszi az elnéptelenedő focipályát. Mi vagyunk azok. Nem bajlódunk sokat a csapatok létszámának és összetételének megszabásával. Útnak indul a labda, rúgjuk, ahol érjük – néha egymást is. Kiérlelt, átgondolt mozdulatokat persze nem produkálunk, tervszerű játék helyett a rögtönzésé a terep. Oka lehet ennek meglehetősen kezdetleges technikai-taktikai képzettségünk mellett az a tény, hogy kegyetlenül szorít minket az idő. No meg a menetrendszerűen érkező pedagógusi ukáz, amely a házirend áthágását nem tűrve a tanterem irányába parancsolna bennünket. Ezen a napon némileg több energiát fektetünk az ellenszegülésbe, elvégre az első óránk angol, és történetesen az egyik társunk édesanyja a tanár, aki a pályához egészen közel eső épületrészben kéri majd számon a legutóbbi órák anyagát. Úgyhogy van még pár szabad percünk nyolcig, kihasználnánk, ha lehet. Bele is fér egy-két csel, az első legyen egy esernyő. Mindannyian elhisszük, hogy meg tudjuk csinálni, de valójában szó sincs róla: égbe emeljük a lasztit, s mire leesik, érkezik is a tanárnéni. Pontosan, mint mindig.
Egy sietve belőtt gólra marad csupán idő, a következő percek már az idegennyelv útvesztőjében történő kóválygásról szólnak. A szemek egyszerre csillannak fel a „back" kifejezés hallatán. Ismerősen cseng rajongással követett sportágunk közvetítéseiből. Egyikünk Kolo Tourét, másikunk Rio Ferdinandot emlegeti, és van, aki Éger Lacit és Marco Materazzit egyszerre. Ez a legutóbbi vagyok én. Sok időnk nincs annak megvitatására, hogy ki a legjobb. De ha sok időnk lenne, akkor sem menne. Éger Laci nevének hallatán mindenesetre mutatkozik némi egyetértés, elvégre hű cívisekként a DVSC mindannyiunk szívében elsőbbséget élvez. Amúgy a legtöbben a Manchester Unitednek szurkolnak, de van arsenalos, meg én, az egy szem Inter-szimpatizáns. Akad azért olyan társunk is, akinek fogalma sincs csapatokról, játékosokról, de a következő órára igyekezve ugyanakkora elánnal rúg a legnagyobb értéktárgyunkat képező lasztiba az épületek közt húzódó placc betonján, mint az, aki egész hétvégén meccseket nézett – noha nem sok tizenkétéves létezett akkortájt, aki ezt a kiváltságot megengedhette magának.
A labda Balué. Mindig ő hozza. Egy tanévet általában kibír, pedig nyüstöljük derekasan. Minden alkalmat és helyszínt megragadunk: rúgjuk a folyosón szünetben, a teremben becsengő után a tanár érkezéséig, és jellemzően mindent eltalálunk vele. A romokat gondosan eltüntetjük, s folytatjuk, mit sem törődve az okozott károkkal. A szabad levegőre érve aztán a tesiórák miatt sűrűn foglalt focipálya helyett legtöbbször a kosárpalánkokkal szegélyezett betonon megy a vég nélküli labdás harc, de makacs ellenállásunk dacára nagy ritkán még onnan is kiszorulunk. A focipálya egyébként nem is füves, nem is beton, de nem is a ma oly divatos rekortán borítás fedi, hanem közönséges föld. Nekünk persze ez jelenti a világmindenséget. Különösen akkor, ha kedvezőbb időjárási körülmények közepette a háló is felkerül a kapukra. Gyermeklétünk a labda semmihez nem mérhető puffanásakor, a háló sistergésekor, az egymásnak leosztott elismerő pacsik és csipkelődések pillanataiban nyer valódi értelmet. A legigazabb kiteljesedést pedig a góllövés eufóriája jelenti számunkra. Ez a mi közös nyelvünk, amely minden pillanatnyi sérelmet és konfliktust képes egy szemvillanás alatt elsimítani, hogy aztán a játék hevében újabbak kerekedjenek. Ezzel együtt is nagyon élvezzük. Minden létező időnket a focizásnak szentelnénk. Már ha lehetne.
De nem lehet. Így az élet egyik legfőbb igazságtalansága ugyan, de egyikünk sem lesz futballsztár – habár emlékeim szerint senki nem dédelgetett ilyesfajta ambíciókat. Szét is szóródtunk mostanra, és azon a bizonyos focipályán is bő évtizede már, hogy utoljára közösen játszottunk. Merthogy próbálkozásainkat futballnak nem nevezném, még csak focinak sem. Játék volt! A legőszintébb, legegyenesebb fajtából. Játék, amit már akkor sem vehetett el tőlünk senki. Őszinte szeretetét vittük, s visszük magunkkal mindenüvé, a megannyi kedves élménnyel, tanulságos történettel együtt, melyekről a leghűbben bizonyára az a napjainkban is éppoly göröngyös, hepehupás játékterület, na meg a vele szomszédos, eredetileg kosarazásra szánt bitumen tudna a legtöbbet mesélni, amely teret adott ehhez. Ahányszor csak elhaladok mellettük, újra azzá a gyermekké változom, aki önfeledten terelte a labdát azon a nyirkos, ködös novemberi reggelen – mit sem törődve a későbbi szülői feddéssel, amit azért kapott, hogy már megint szétrúgta a cipőjét.
Tóth Sándor
Új hozzászólás