Zsarátfénynél – ez a címe Kádár Nagy Lajos, Ebesen élő, Holló László-díjas festőművész tárlatának, amelyet január 21-én, szerdán délután nyitott meg a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár második emeleti kerengőjében Erdei Sándor költő, újságíró. A képzőművészeti eseményen Ecsedi Petra népdalénekes adott elő himnikus szépségű népdalokat.
Az alábbiakban közöljük Erdei Sándor megnyitó beszédét.
„Telik az idő, múlik az élet, így érzi azt a 75 éves festőművész is, akinek azt is meg kellett élnie, hogy elmúlik tőle a drága fény, ma már szinte semmit se lát. Elalszik, kihuny a parázs, egyre csökken a melege-fénye, költői nevén: zsarát, s ennél a halványuló zsarátfénynél melegszünk most, nézzük egymást, s akár az élet és az elillanó idő dolgán is eltűnődhetünk.
Lehet-e valaki fazekasmester kéz nélkül? Lehet-e zeneszerző valaki, ha nem hallja a hangokat? S lehet-e valaki művésze a képzőművészetnek, a színek varázslatának úgy, hogy nem lát, talán már fényeket sem?
Emberileg, az empíriára hagyatkozva, agyunkra hallgatva azt válaszolnánk, hogy nem lehet, mert ugye a fazekat kézzel-ujjakkal formálni kell, a melódiákat hallani egy kompozítornak, s látni a színeket, ha valaki árnyalatokat szeretne létre hozni-költeni. Ám a valóság olyan, mint a mese: merészebbeket tud produkálni a mi fantáziavilágunknál. A válasz az tehát, hogy lehet.
Esref Armagan török festőművész vakon született, abszolút semmit sem lát. Szegény családja iskolába nem járatta, írni-olvasni egyedül tanult meg. A kezeit használva elkezdett festeni, olajfestéket használt, s már negyven éve tökéletesíti festészetét. Megtanulta a színeket párosítani a tárgyakkal - mások segítségével persze. Ma fotók alapján fest, úgy, hogy valaki körberajzolja Braille- tűvel a fotón szereplő környezet körvonalát, s ennek alapján Armagan elkészíti a festményeit.
Az emberi akarat nem ismer határokat. Egy angol vak fényképésznő – úgymond - a fülével lát. Alison Barlett egy kisvárosban, New Miltonban él, 25 éve – cukorbetegség miatt - teljesen elveszítette a látását. Egy társfényképész segíti őt: meghatározza az állatok elhelyezkedését (merthogy szenvedélyes természetfotós), s ebből az információból, no és a hangok alapján tájékozódik.
Azért mondtam el ezt, mert kiállító művészünk is teljesen elveszítette a látását, már egy éve lehet, hogy szinte már fényeket sem észlel. Ennek ellenére festett és fest tovább. Természetesen a felesége, Ágnes asszony gyakori segítségével. Kell a sárga festék? A kék? Tessék, itt van. Valahogy így. Ám az is előfordul, hogy a szerető hitves húz meg egy-egy vonalat, ha kivételesen fontos annak a pontossága.
(Megdöbbentett a megismert szám: ma a világon mintegy 160 millió vak ember él. Természetesen elenyésző azoknak a száma, akik – ennek ellenére - olyan munkát, művészetet űznek, amikhez feltétlenül szükségeltetne a szem, a látás. Ezért is csodálni való Kádár Nagy Lajos tevékenysége, ezért is bámulatra méltóak legújabb, nagyszerű olajfestményei is.
A világhírű vak zenészt, Stevie Wondert megkérdezték: nem zavarja a művészetében, hogy vak?
- Nem, az sokkal jobban zavarna, ha néger lennék – felelte az énekes, aki elvileg nem tudja, hogy ő néger, mert, ugye, nem látja.
Szeretnék azzal eldicsekedni, hogy Kádár Nagy Lajos és e sorok írója alkotótársak – vagyunk. Sőt mi több, talán barátok is. Könyveket jelentettünk meg, bemutatkoztunk igen sok településen Hajdúszoboszlótól Nagyváradig, Létavértestől Téglásig, Sárrétudvaritól Nagyrábéig, Álmosdig - s persze többször Ebesen és Debrecenben. A könyveket Lajos kolorista olajfestményei díszítik, amelyek az „organikusan absztrakt” jelleget testesítik meg. A képeket versek és kisprózák körítik, néha illusztrálják, de mindenképpen kiegészítik. Ami engem illet, boldogan bolyongtam az ő alkotói lábnyomában. Kíváncsian, kutakodva, nem mindig értettem tisztán, amit láttam, nem mindig sikerült elolvasnom azt a művészi valóságanyagot, amely témái kereteit kitöltötték. Ezért írtam egy helyütt:
Úgy tetszik, amit mutat, figurális,
kódolnom képtelenség, amit látok,
már azt is vélem, nem vagyok normális,
a modern művészet nem más, mint átok.
Aztán megértem: ez nem szimpla számtan,
nem minden mester fest tervezve, szántan.”
Az organikus absztrakció találó kifejezést is Lajos ötlötte ki, nem bízta a véletlenre, az ítélőkre, s mélységesen igaz az ő képzőművészi tevékenységére. A szervesből indul ki, a természetből (ugye, a népdal is ezt teszi), az egészből mégis leggyakrabban (szinte mindig) elvontság lesz, absztrakció, nem látványvisszaadás, nem valóságmásolat.
Képzelete néha alaktalan formákat hoz létre, ezért aztán szabad a befogadói fantázia, s ha mégsem boldogulunk, akkor szabad a gazda: elmondja maga az alkotó, mit is akart a képen létrehozni.
Vida Lajos irodalomtörténész szerint könyveinkben a képek és szövegek szép szimbiózist valósítanak meg. Egy mediterrán színcsodában pompázó képéhez ezeket a sorokat ötöltem ki:
„Zöld a síkság, a mező, a hagymaföld,
s persze zöld az erdő, zöld az örökzöld,
kék a tenger, s benne a Narcissus-ég,
zöld Kréta földjén a tamariszkusz-ék,
barnák a hegyek, s a szemed nedvesen,
ha itt lennél e helyt te is, kedvesem.”.
Fábián György, a Napló legkitűnőbb újságírója azt írta, hogy Kádár Nagy Lajos festményei „színvallásos fesztek” (vagyis ünnepek), céljuk elsősorban nem az ábrázolás vagy kifejezés, hanem a gyönyörködtetés. Ő is észreveszi, hogy ezeken a képeken leginkább a természet struktúráival találkozunk, persze „nem a maga konkrétságában, hanem olykor a molekularitás felé mutató lebontásban, gyakran diffúz, olykor fraktálszerű szerkezetben. Mint ahogy a kristályokban az anyag rendezettsége kívülről is megmutatkozik, úgy ül ki a belső világ Kádár Nagy Lajos festményein a formák szövedékére”.
Azért nincs nagy különbség Lajos látó és nem látó korszakában született képanyaga között, mert mindig is absztrakt módon festett, a lelkéből, az elméjéből. Azért nem ugrik meg most az esetlegességek száma, mert mindig is belülről kifelé építkezett: nem a külsőből csinál külsőt, hanem önvilágát vetítette ki a vászonra, farostlemezre. Nincs ő ezzel egyedül, sőt a legtöbb alkotóra ezt mondjuk. Sőt, régen rossz, ha nem ez jellemez egy művészt. Aki erre nem képes vagy nem hajlandó, az megmarad a kommersz-utilitarista valóságmásolatnál. Ám Lajos esetében mégis van sok sajátosság: a líraiság és a mérnöki tervezettség elegyedése, a fegyelmezettség küzdelme a szabadságkiélés vágyával, a hagyománytisztelet vívódása az újkereséssel, a klasszicitástisztelet harca az énkeresés kötelezettségével, a megfelelni vágyás összecsap benne a néha felhőtlen felelőtlenséggel - mert hát olyan jó olykor automatikusan, akaratlanul, végtelen szabadon, szinte öntudatlanul csinálni valamit, - ahogyan éppen sikerül. Talán éppen akkor vagyunk leginkább saját magunk.
Az alkotásvágy ma is ösztönzi az ecsetforgatásra, a tetterő olyan benne, mint az elszabadult hajóágyú - s azt mondom: milyen jó, hogy így van ez, mert egy csodás jelenségnek-tüneménynek vagyunk tanúi: látjuk, mire képes a belső látás, milyen az, amikor nem a szemével lát az ember, hanem valami megfoghatatlan szervével, a lelkével, a fantáziájával, valami isteni-divinális adottsággal.
Azt mondja a népi bölcsesség: az ember megtanul ott viszketni, ahol meg tudja vakarni. Kádár Nagy Lajos is tudomásul veszi megváltozott körülményeit, önironikusan-fekete humorral idomul az adott feltételekhez: legfeljebb kevesebb lesz képein a konkrétság, a tárgyiasság, s több a lélekelem, az ösztönszülte folt, vonás, árnyalat, még jobban érvényesülhet az alkotói autonómia, belső teremtőképesség.
„Rab vagy, amíg a szíved lázad” – mondta József Attila, a siránkozásnak nincs értelme, én a tartást is tanulom Kádár Nagy Lajostól, a kitartást is, azt, hogyan lehet minden körülmények között őrizni az élet- és munkakedvet.
Kívánom, hogy ez még nagyon sokáig munkáljon benne, tartsa meg őt közöttünk – már csak azért is, mert az idén (ha Isten is támogat bennünket mind a két kezével), újabb könyvvel fogunk előrukkolni.
Új hozzászólás