Kisgyerek koromban, 5-6 éves lehettem, amikor a kétszobás lakásunkban a szüleim letettek aludni a bátyámmal együtt, a sötétben elkezdődött a csoda.
Csendben voltunk, nem szóltunk egymáshoz a testvéremmel, a sötétben a várakozás ereje fegyelmet kényszerített ránk. A két szoba közötti ajtó nyitva maradt, mindig. A szüleim szobájában, a legtávolabbi sarokban tőlünk, de az én ágyamról láthatóan zölden világított az Orion rádió varázsszeme. A kis lámpácska jelezte, be van kapcsolva a világvevő, adásban van. És a rádió rendszeresen közvetített színházi előadásokat.
Varázslatos világ volt. Egy egész világ a sötétben. Nem láttam, csak hallottam.
Fennhangon beszéltek a színészek, talán nem is érdekelt, nem is igen értettem, miről van szó, de a varázslatot az adta meg, amikor fojtott hangon megszólalt a közvetítő. „Most Hamlet kezébe veszi a koponyát…” Vagy: „Ádám leroskad, kezébe temeti az arcát…”
Ezek voltak legizgalmasabb, legtitokzatosabb estéim akkor.
Soha nem gondoltam volna, hogy több mint 50 évvel később ezek az emlékek fontossá válnak számomra. Mert fontossá váltak.
A legtöbb ember szavakkal mondja el azt, amit szeretne közölni valakivel. Függetlenül attól, hogy lát vagy nem lát. A szavak, sóhajok, a félreérthetetlen mellékhangokon túl mutogatunk is, pofákat vágunk, topogunk a lábunkkal, meggörnyedünk, elsápadunk, leizzadunk, elpirulunk, megvakarjuk a fülünk tövét, beharapjuk a szánk szélét,…- egy csomó olyan jelzés, ami a hangtól független. Csak a szem képes érzékelni.
Ha manapság valakivel kapcsolatba lépünk, úgy mondják, kommunikálunk. Magyarul: információt cserélünk.
Azt talán mindenki tudja, hogy születésünk előtt már kommunikálunk. Dörömbölünk, nyugtalankodunk édesanyánk hasában, mire ő megsimogat, visszakommunikál, mi pedig megnyugszunk.
És kommunikálunk életünk során az öltözékünkkel, mennyire vagyunk igényesek és tiszták, kommunikálunk a lakásunkkal, az íróasztalunkkal, szekrényünkkel… - mennyire vagyunk rendszeretők. De kommunikálunk a hangszínünkkel is. Ki ne hallott volna már náthás, beteges hangot? Vagy rendszeresen pálinkával öblögetett orgánumot?
Mindig, mindennel kommunikálunk. Üzenünk a külvilágnak, mint ahogy a mozgáskorlátozottak vagy a látássérültek akaratukon kívül is, de üzennek a környezetüknek, hogy nehezen járnak, nem jól látnak.
A nyolcvanas évek óta a világ odafigyelőbb része foglalkozik azokkal az emberekkel, akiknek valamelyik érzékszerve nem működik tökéletesen, vagy sehogy nem működik.
Elkezdődött például a mozifilmek narrálása, vagyis egy színész rámondta a filmre azt, amit a vakok, gyengénlátók nem láthattak. A mozdulatokat, az érzelmeket, egy grimaszt, a környezetet. Mindazt, amit a film szereplői a párbeszédben vagy monológban nem mondtak el. A kommunikációnk 55 százaléka ez! A csak látható üzenet. A többi 45 százalék a szöveg és a vokális játék (hangerő, beszédsebesség, hanglejtés…) Hihetetlen arány: 55-45 százalék a nem hallgató jelek javára.
Akadálymentes filmvetítés - furcsa kifejezés. Tímár Péter filmrendező találta ki. Magyarországon 2016-ban indult el valami. A köztévé ebben az évben mutatott be akadálymentesített filmet először.
Tímár Péter kezdeményezésére és szervezésében A Pál utcai fiúk, az Egri Csillagok, a Szent Péter esernyője már akadálymentesített, narrált film.
Készül, vagy már elkészült a Lúdas Matyi, a Kőszívű ember fiai, a Légy jó mindhalálig, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Aranyember, a Zimmer Feri 2., - ez utóbbi filmet 150 ezren nézték meg, ami egyértelműen azt igazolja, hogy van igény a narrált filmekre.
Más kérdés, hogy sajnos, ezeket a filmeket nem egyszerű könnyen elérni az interneten.
Senki ne gondolja, hogy a film hangalámondása olyan könnyű! A narrálás külön szakma, Ausztráliában például egyetemen oktatják. Tímár Péter tanfolyamokat szervezett. Az audiónarráció leírja az érzéseket, a hangulatot, a szereplők mozgását és az eseményeket - röviden: a vizuális üzeneteket, természetesen úgy, hogy az eredeti párbeszédet ne zavarja. És ez nagyon nehéz.
Sokan ép látással is szívesen megnézik az ilyen narrált filmeket. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy egy ilyen esemény közelebb hozza egymáshoz a látót és a látássérültet.
A napokban egy látássérülteknek vetített, narrált film bemutatóján találkoztam egykori munkahelyem telefontközpontosával. Több mint húsz év után a hangom alapján megismert. Percekig beszélgettünk szemtől szembe, ő körülbelül a fejem búbja felé irányította fényt sem érzékelő szemeit, én az ő szemébe néztem. Leírhatatlan élmény volt. Minden szavamra reagált, jobban figyelt rám, mint egy nem látássérült beszélgetőtárs.
Október 15-e a fehér bot nemzetközi világnapja 1969 óta.
A nap célja a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és a gyengénlátók sajátos helyzetére, keresve gondjaik megoldásának lehetőségeit.
A fehér bot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Használata az 1920-as évek végén indult Párizsból, majd fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.
Bár a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke elismerő szavakkal méltatta az elmúlt évek fejlődéseit, amelyek segítik a látássérült emberek mindennapi életét, én azt gondolom, nem dőlhetünk hátra, mert nem csak szervezeti, kormányzati szinten kell tenni a segítségre szorulókért, hanem az egyének szintjén is. Merjünk szembenézni a világgal, merjük meglátni a másik ember szükségleteit, mert lehet, hogy egyszer mi is rászorultak leszünk. És akkor ne csak várjuk a segítséget, hanem kapjuk is.
Barna Attila
Új hozzászólás