Szépnek megálmodott világunk romokban hever. A nyolcvanas évek végének elképzelései, hogy egyszer majd jól fogunk élni, megfoghatatlanná vált. A ködöt markoljuk. A pártpolitika rommá verte az életet, az ismerősök utcai találkozásától a jó szándékú parlamenti javaslatokig. Vagyis: nincs békesség sehol.
Nem akarok statisztikai adatokat idézni, de megfigyelhető, hogy rengetegen mennek külföldre dolgozni, mert ott látják a remény biztos fényét. Fiatalok, huszonévesek és akár ötvenesek is. Sok olyannal találkozom, akik felnőttképzésben vesznek részt, pusztán azért, hogy papíron jó szakmát kapjanak. De nagyon ritka közöttük az, aki úgy tervezi, hogy majd itthon fog boldogulni. És már a tanfolyam ideje alatt is építi a külföldi kapcsolatait.
Olybá tűnik, reményvesztetté sorvadt a legfiatalabb, munkakereső generáció. A húszas éveikben, harmincas életük elején járókra gondolok, akik nem sok pozitív élményt szerezhettek szüleik keserves élete során, amikor az „ősök” tizenhat, meg több órákat dolgoztak naponta, és jobb esetben nem lettek alkoholisták, munkanélküliek, bűnözők. A megélhetésért.
A reményveszettség sémáját ráilleszthetnénk az idősebb, negyvenes, ötvenes generációra is, de rájuk inkább a bizalomvesztettség jellemző. Mert az az ember, akit élete során négyszer, ötször átvertek a politikai érdekek, de fogalmazzunk finomabban: évtizedekről évtizedekre ígérgették mindenféle jóval, fejlődéssel, demokráciával, az már nemigen hisz senkinek, még a saját fodrászának sem. (Majd utolérjük Ausztriát!)
És az idősebbekről, a nyugdíjasokról nem is tudok mit mondani. Ha valakik nem tudnak tenni semmit életük jobbításáért, akkor ők azok. Egy végigdolgozott élet után. Függetlenül attól, hogy nyolcvan éves kommunisták, vagy hatvanhat évesek, akik életük delén reménykedtek a rendszerváltásban.
Az egész magyar életet betegesen átszövő baj az, hogy minden tiszta politika. Ha bíráló szavakat mond valaki a kormányra, azt billogozzák rá: „libsi, szoci”, szemétláda. Vannak, akik a közösségi oldalakon csupa nagybetűvel írják a gyűlöletüket minden nem kormánypárti megnyilvánulásra. Nem tudom, amúgy ők a toleráns, tisztelendő keresztény gondolkodású kormánypártiak?)
Ha viszont a kormány egy jó intézkedésével (miért ne lenne ilyen?) egyetért valaki, akkor az az ellenzék szemében tetves fideszes, áruló, két malomban őrlő mocsok, lövészárok politikus…
A helyzet bonyolultnak tűnik, de nem az. Csak át kellene gondolnia minden józan gondolkodású embernek! Vissza a parasztészhez!
Én például nem szeretem a paradicsomos káposztát. Nem szeretem. Sőt, utálom! Így felkiáltójellel. De ebből még nem következik az, hogy szeretem a sárgarépa főzeléket. Mert azt sem szeretem. Még egyszer mondom: nem szeretem.
Szeretem viszont a paradicsomot.
A káposztát.
És a sárgarépát is.
Mindhármat.
Külön, külön. Főzelékesítéstől függetlenül.
Csavar viszont, hogy más főzelékeket meg szeretek. Csak mostanában ritkán találják el az ízlésemet. Vagy ötvenhat éve…
Kell magyaráznom, hogy mi a főzelék?
Barna Attila
Új hozzászólás