Ásvai Jókay Móric néven született. Elsősorban regényíró, balközép-párti politikus, másodsorban fából, és elefántcsontból készített műfaragásokat, továbbá kertépítőként, gyümölcstermesztőként is tevékenykedett.
Rajongott a természetért, tanulmányozta a természettudományokat. Értékes tengeri csiga-gyűjteménnyel rendelkezett. Többek között a Kisfaludy Társaság tagja, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja, illetve a Magyar Tudományos Akadémia levelező,- rendes,- tiszteletbeli,- majd igazgató tagja,- és megalakulása óta a Petőfi Társaság elnöke volt. A rengeteg elismerés mellett Ferenc József tüntette ki a Szent István-rend lovagkeresztjével.
Műveit már pályafutása alatt egész Európában ismerték. Példaképeinek Victor Hugo-t, Eugene Sue-t és Charles Dickens-t tartotta. Legsikeresebb korszaka az 1850-es évektől az 1870-es évekig tehető. Alkotásainak jelentős része történelmi regény, de előfordul közöttük titokregény is. Az utóbbira az jellemző, hogy a főhős csak hosszú idő után jön rá a vele történtek értelmére. Idősebb korában Jules Verne inspirációja nyomán inkább kalandregényekkel foglalkozott, melyekben megtalálható a pikareszk elem is, ahol a csibész főhős rokonszenvessé válik.
Stílusa általánosságban véve egyben romantikus és realista. A romantika a természetképek, csatajelenetek, katasztrófák részletezésében és a leleplezésekben mutatkozik meg. Leírásuk meseszerű, fantasztikus, egyben bizarr és kísérteties. Kedvelte az egzotikumokat, főleg a távoli, keleti kultúrákat. A főszereplők teljes mértékben rosszak, vagy jók és legtöbbször nemzeti ügyet szolgálnak. A jók a legnehezebb helyzetből is lelkileg tisztán kerülnek ki. Nem ismernek lehetetlent, bátrak, találékonyak, morálisan feddhetetlenek és műveltek. A realizmus az anekdotizmusban és a zsánerképek rajzában (a népies életképekben) valósult meg. Az utóbbi keretében a nép környezetét, tevékenységi formáit, gondolkodásmódját festette le. A főszereplőket erősen stilizálva mutatta, míg a mellékszereplők jellegzetes, népies alakot öltöttek.
Egy regényben az eposz, a pátosz, a tragikum, a szentimentalizmus, az idill, az elégia és a népmese műfaji jellegzetességeit ötvözte. A posztmodern irodalom jegyeit tükrözi az irónia és a történetmondás összetettsége. A jellegzetesség a váratlan fordulatokban rejlik. A cselekmény több szálon fut, több évet fog át, vagy egy egész életpályát ír le. Visszamenőleg is elmesélte egy szereplő korábbi élettörténetét. A főhősök cselekvései, érzelmei, személyiségük változásai megindokolatlanok. Sokszor elmélyedt a részletekben, egy mellékszálat is alaposan kidolgozott, lemondva ezzel a történet szerkezeti egységéről. A mindentudó elbeszélőként az eseményeken kívül állt, mégis véleményt alkotott.
Magyar divat
Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt ott kaczajra fakad...
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagad.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.Kinek lábán sarkantyú peng
Arról tudod, hogy az nem czenk,
A bámész nevesse bár.
Az órgyilkos és a gyáva
Nem ver pengőt a sarkába;
- Az elfut, vagy lesbe áll.
Szembenézesz, valót mondasz,
Hogyha szived kifakad.
Ez a te régi jellemed:
Magyar, ne szégyeld magad.Aranycsipkés főkötőben,
Olyan bűbájos a nőnem,
Miként tündér-asszonyok.
Szűzpárta, nem csak viselve,
Hanem meg is érdemelve,
A homlokon úgy ragyog.
Tüneményes idők járnak!
Férfi szive úgy dagad.
Kétszerte szebb minden asszony:
Magyar, ne szégyeld magad!Hadd gyászolja Európa
Zsákruhába', gyászzubbonyba'
Vesztett reménységeit.
Ha mi nekünk szép az élet
Azért minket ki itélhet?
Jó az Isten, megsegít!
Önbecsülés, hazafiság
Legyen hát, ha kell "divat",
Akár mit mond rá a világ,
... Magyar, ne szégyeld magad!(1825, Komárom – 1904, Budapest, Erzsébetváros)
Nádai Nikolett
Új hozzászólás