Jól ment a sorom a hetvenes években. Akkoriban nem volt ennyi tévécsatorna, rengeteg zenés szórakozóhely várta a vendégeket. Én meg, előadóművész lettem. Elindultam a '68-as Ki Mit Tud?-on, eljutottam egészen a televíziós elődöntőig. Egyéb kategóriában próbáltam szerencsét, mint parodista. Mit ne mondjak, kiestem. De látott egy ország. Két nap múlva működési engedéllyel a zsebemben beledobtak a mély vízbe, a debreceni Aranybika Grill műsorvezetője lettem. Ott ragadtam az éjszakában, a haknik világában tizenöt évre. Ezzel az életmóddal megbélyegzett lettem.
Nem érdekelt. Jó sorom volt. Nappal dolgoztam, éjjel is, de az utóbbi szórakozás volt.
Ebben az időben a Hajdúsági Iparművek horganyzó üzemi technológusaként építettem a szocializmust. Elküldtek Pestre valami konferenciára. Már nem emlékszem, hol tartották, arra viszont igen, hogy a Kínai Nagykövetség előtt mentem el, ahol óriási tömeg várakozott. Beálltam a sorba.
Néhány perc múlva kijött egy szecsuáni jólélek, és kis, piros könyveket kezdett osztogatni. Kértem vagy harmincat. Mao idézetek és beszéd részletek voltak benne magyarul.
Másnap Tégláson szétkapkodták tőlem. Eltelt vagy egy hét, amikor hívattak a pártirodára. Pedig nem is voltam - akkor még - párttag. Ott volt két civil ruhás rendőr - bemutatkoztak - meg a pártitkár elvtárs. Közölték velem, hogy akkor most elvisznek, mert tiltott irodalmat terjesztettem. Bilincsbe vertek, így vittek végig a gyáron, beültettek egy Zsiguliba, irány Debrecen. Próbáltam kérdezősködni, de nem szóltak, egy kukkot sem.
A megyei főkapitányságon, a második emeleten egy szobában várt rám Varga László főhadnagy. Éppen telefonált, közben le nem vette rólam a szemét. Vagy fél órát csevegett, majd magamra hagyott. Este 11-kor jöttek értem, elém toltak egy jegyzőkönyvet, aláírtam és mehettem haza. Mindeközben anyámékat a szívbaj kerülgette, hogy hol lehetek.
A lényeg: rendőrhatósági figyelmeztetést kaptam izgatásért.
Ez az eset - rendőrség, kihallgatás, várakoztatás, izgatás - megismétlődött néhány év múlva, amikor már a Napló munkatársa voltam. Kaptam egy könyvet valahonnan, egy fotókkal dúsan illusztrált kiadványt, amely a hatnapos izraeli-arab háborút taglalja részletesen. Bevittem a szerkesztőségbe, ahol a fotó rovat elkérte.
Két nap múlva megint jöttek, kopogtattak, a többit fentebb leírtam. És a profán az egészben az, hogy el sem olvastam, mert kölcsönadtam a kollégáknak, aztán a zsaruk sem adták vissza.
Ugyanaz a Varga úr „fogadott”. Nem bántottak, csak most két napig voltam a vendégük.
Varga úrral a rendszerváltozás után találkoztam az utcán, kérdezte, haragszom-e rá. Azt mondtam: nincs miért.
Évekkel később én lettem a Napló rendőrségi tudósítója. Az akkori főkapitány Kollár János ezredes hallani sem akart a személyemről, de végül, csak elfogadott. Nem bántottuk egymást.
És milyen kicsi a világ! Amikor a Hajdúsági Iparművektől a pártitkár elvitetett, még utánam szólt, soha többet nem akar látni. Három év után ő lett a főnököm a Göcsben. Ott ugyanis népművelőként okosítottam a hont, sikerrel.
Weisz György
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő harmadik kötetéből.)
Új hozzászólás