Ma lenne 68 éves a DVSC labdarúgócsapatának egykori játékosa és legendás szakvezetője, Garamvölgyi Lajos.
„Te hoztál fel minket a nagyok közé, és Te tettél minket is naggyá,
Egy igaz ember, igazi mester,
Egy darabka történelem,
Ez mind Te vagy nekünk,
Köszönünk mindent!
Isten veled, Garamvölgyi Lajos!”
A DVSC-szurkolók idézett sorai a 2019 áprilisában állított Garamvölgyi Lajos-emléktáblán olvashatók. Úgy hiszem, ezekben a sorokban ott van minden, ami miatt Gara a debreceni edzők legnagyobbja és a helyi futball megkerülhetetlen ikonja lett. S ott van minden, ami miatt ma is felülmúlhatatlan rajongás lengi körbe emlékét.
Játékosként négy esztendőn át, 67 élvonalbeli meccsen erősítette a Vasutast a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. A csúcsra azonban a kispadra leülve jutott el, miután 1993. január elsején életbe lépő megbízatásának legelső szezonjában kivívta csapatával az élvonalbeli szereplés lehetőségét. Ám ez csak a kezdet volt.
„Fiai” rendkívül sikeréhes és erős közösséget alkottak, olyan kiválóságokkal a csatasorban, mint Sándor Tamás, Dombi Tibor, Sándor Csaba, Madar Csaba, vagy épp Pető Zoltán. Persze, ekkor még kevesen gondolták, hogy a felkészült mester és az általa nevelt garnitúra néhány tagjának nevét aranyba foglalják. Pedig így történt.
Bár a feljutással szaporodtak az aggodalmak: egyesek féltették az együttest, míg mások azzal a kritikával illették az ifjú tehetségeket, hogy az NB1-es szereplés csupán ölükbe hulló lehetőség, amely az egyesület pénzügyi nehézségeiből adódott. Csakhogy edzőt és tanítványait az ilyesfajta vádak legkevésbé sem érdekelték. Képességeiket a legjobbak között is megvillantották, majd második nekifutásra, 1995 tavaszán klubtörténeti csúcsként bronzérmet szereztek a bajnokságban.
Garamvölgyi Lajos évekkel később a Sport Hír hasábjain így emlékezett vissza labdarúgóinak teljesítményére: „A magyar NB1-ben nem volt még egy olyan egységes és sokat futó csapat, mint a miénk. A fiúk erőnléte messze a magyar átlag fölött lehetett. A gyerekek elfogadták, amit akkor mondtam képletesen: ha az NBII-ben elég volt 100 métert futni a győzelemért, akkor az NBI-ben 200-at kell teljesíteni.”
S való igaz, az olimpiai ötök, azaz a Sándor-Dombi-Szatmári-Pető-Madar névsor fémjelezte együttesnek nem csak futballtudás, hanem fizikum terén is csodájára jártak az országban. Az említett futballisták a honi labdarúgás eddigi utolsó olimpiáján is képviselték a Lokit Atlantában. Szereplésükről pedig mindent elárul, hogy gólt csak ők szereztek a magyar válogatottban – Madar Csaba kétszer, Sándor Tamás egyszer vette be az ellenfelek kapuját.
Garát ugyan másfél évvel később Dunai Antal követte a debreceni kispadon, 105 hét elteltével már ismét ő irányította a piros-fehéreket. Az együttműködés eredménye újabb klubtörténeti diadal lett, miután 1999 tavaszán elhódította a csapat a Magyar Kupát, megszerezve ezzel fennállásának első aranyérmét a legmagasabb szinten. A gyepen újabb csillagok tűntek fel, így például Bodnár László és Böőr Zoltán, akik a fiatalabb generációk számára is ismerősek lehetnek, hisz mindketten jelentős figurái voltak a 2000-es évek sikerkorszakának.
A csapat fejlődése még az időnkénti megtorpanások ellenére is nyilvánvaló volt. Ekkortájt egyre többen beszéltek, s álmodoztak arról, hogy egy szép napon a bajnoki trófea is az ország keleti végébe kerülhet. És bár a fővárosi egyletek ezekben az években még áthidalhatatlan fölényben voltak a vidéki klubokkal szemben, komoly vonzerőt jelentve a fiatal hajdúsági tehetségek számára is, de az egyre erősödő debreceni bázis mégis azt sejttette: az áhított siker elérése csupán idő kérdése.
Immáron két évtized távlatából kijelenthető: Garamvölgyi Lajos edzői munkássága messze túlmutat a kilencvenes évek sikerein, hisz olyan szilárd alapokat és értékeket teremtett, amelyek révén a DVSC az új évezred legeredményesebb magyar klubjává, egyben nemzetközileg is jegyzett névvé nemesedett. A babérokat ugyan előbb Supka Attila, később Miroslav Beránek, megint később Herczeg András aratta le, de talán egyik trénert sem bántjuk meg azzal, ha kijelentjük: Garamvölgyi Lajos munkájának nyomai valamennyi bajnokcsapatban félreismerhetetlenül visszaköszöntek.
Hisz általa nevelt, formált, kiaknázott játékosok kivételesen hosszú sora szerzett elévülhetetlen érdemeket a későbbi bajnoki címekben, kupasikerekben. Jórészt neki köszönhető az is, hogy már-már hagyományosan bízunk helyi kötődésű sportolóink tehetségében és elhivatottságában.
Munkássága ékesen bizonyítja, hogy nem mindig a puszta számokban áll egy sportember nagysága. Hiszen az a mai napig sem kérdés, hogy Garamvölgyi Lajos egy bajnoki bronzéremmel és egy kupagyőzelemmel a zsebében a debreceni labdarúgás (szerintem) legjelentősebb edzője.
Annak idején ugyanis ez volt a minden. És ma is ez minden, ami nélkül semmink nem lenne. Se aranyak, se kupák, se főtáblák. Ezt a mindenséget alkotta meg Gara, amiért mi, debreceni szurkolók és futballbarátok soha nem lehetünk elég hálásak neki!
Emlékét örökké őrizzük!
Tóth Sándor
Új hozzászólás