Nem értem. Ennyi piától vízszintesben kellene lennem. Ehelyett egész nap dolgoztam, legyalogoltam tizenhárom kilométert, és még mindig állok.
Napközben megittam nyolc deci torokkaparóst. Mintha limonádé lett volna. Felejtenék. Kikosaraztak, elhagytak, eltávolítottak. Semmi ok az örömre. Vártam a lebegést, a valóság faképnél hagyását. Merülnék a nihilbe, a tudattalan hortyogásba, de nem. Akkor irány a kocsma!
Klasszikus háromlépcsős. Belépve zöldesszürke, koszlott asztalok fogadtak, három-három székkel. Miért? Amikor négyszögletű az asztal. Amúgy mindegy. A szag hamisítatlan savanyú sörillat. A falak és bútorok magukba itták évtizedek dohányfüstjét.
Még köszönni sem maradt időm, amikor a csehó egyetlen vendége rám mordult:
- Haver! Dobj meg egy decivel!
- Feles nem elég?
- Az a pancserok mennyisége.
- De miért fizessek neked?
- Mert pedagógus vagyok.
- Az más – enyhültem. – Én is.
- Akkor jogos a deci?
Igazat adtam neki. A söntésnél kikértem. Magamnak is. Nekem már mindegy.
- Jó haver lehetsz – nyugtázott elégedetten. – Amúgy történelemtanár vagyok.
- Többek között én is.
- Akkor beszéljünk a mohácsi csatáról? Én Tomori érseket felmenteném. A vereséget az ő nyakába varrták, pedig nem igaz.
Fogta a decit, és egyhajtásra lezúdította. Nem akartam lemaradni. Egy percig nem is szóltam utána.
- Ez egy szófukar pálinka – jegyeztem meg, amikor végre nemcsak levegőért kapkodtam. – Annyira mart, hogy nem tudtam megszólalni.
- Pajtikám! Edzened kell! Ez még csak harminchét fokos. A hetvenkettes Tátra tea már ütősebb.
- Na, és mi szél hozott ide?
- Nekem itt már leltári számom van. Tizenegy éve minden nap betérek.
- De miért?
- Kolléga vagy, ezért elmondom – ábrázata hirtelen szomorúra váltott. – A családomat koporsóba küldtem.
- Hogyhogy?
- Másnaposan az autópályán elvesztettem uralmam a kocsi felett. Felcsavarodtam a szalagkorlátra. A családom meghalt. Miért én maradtam életben? Fordítva kellett volna. Legszívesebben öngyilkos lennék, de gyáva vagyok. Marad az alkohol, ezért egy újabb deciért folytatom.
- Oké.
Újabb forduló. Zutty, krákogás, szájtörlés.
- Szóval, azóta nem tudok nőre nézni.
- És a gyerekek?
- Pajtikám! Belőlük élek. Az óráimat letanítom, délután berúgok. Estére rendbe jövök. Készülök a másnapra. A hétvége keservesebb. Akkor tömény ivászat.
- Jó így?
- Nem – horgasztotta le a fejét. – Persze, hogy nem.
- Akkor?
- Kérésedre változzak meg?
- Vannak csodák.
- Nem hiszek bennük. Kell valaki, aki kirángasson. De hol van? Egyedül képtelen vagyok rá. - Kell valami értelmes cél. Mondjuk Tomori érsek igazának megkutatása.
- Biztos így lenne, de most igyunk még egy decit! Ennek a napnak már úgyis mindegy - ezúttal azonban ő fizetett.
Felhajtottuk, majd búcsúztunk. Vajon, mit hoz számára a holnap?...És nekem?
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás