Vélemény

Elkezdődött egy új esztendő. Látszólag minden maradt a régiben, azonban mégis egy újabb lehetőséget kaptunk a sorstól, hogy megint megéljünk, nekirugaszkodjunk egy évnek és megpróbáljunk valamit kijavítani.

Néha elgondolkodunk azon, vajon miért jutottunk oda, ahová. Mit rontottunk el? Mit tettünk jól vagy rosszul?

Milyen megnyugtató hanggal dalolta azt a klasszikus magyar sanzont Karády Katalin, amelyben a kis hamutálon szunnyadó parazsakról, meg félhomályos szobában, magányos, éji  merengésről énekel. S az a kis cigarettaparázs mennyire odaillik. Ám van, ahol egyre tájidegenebb. A dohányzás mind napról-napra válik a hétköznapi élet „megszokandó” velejárójává, a korosztály pedig, amely „megszívja”, egyre ifjabb.

Szombat délután tudatosult bennem igazán, a klubhűség nem nőhet az aktuális teljesítményről alkotott vélemény fölé. A Nagyerdőn hullottak az elsárgult falevelek, a nyár elmúlt. Egy valami azonban örök: a piros-fehér debreceni szív.

Gyakorlatilag már tét nélkül, mégis tétmérkőzésen történt meg a napokban az, amire az elmúlt hetek eredményei után gondolni sem mertünk volna: Magyarország nemzeti tizenegye döntetlent játszott, és pontot szerzett a Wembley Stadionban.

Amikor kedvenceinkre gondolunk, alighanem, rögtön rajongva szeretett sportolóink juthatnak eszünkbe. Ám élnek köztünk olyan kedvencek is, akik legalább akkora figyelmet érdemelnének, mint a sportolók. Mégis, csupán egyetlen nap jutott nekik az esztendőből.

Két évtized telt el, pontosan húsz év. Majdnem annyi, amennyit én éltem eddig. Szinte semmit sem tudok róla, csak azt, amit már az útókor számára rögzítettek. Majdnem háromezer ártatlan élet ért szörnyű véget.