Vélemény

Naponta járom végig ugyanazt az utat az országban, a városban, háztól az egyetemig, meg a boltig, meg mindenhova. Ebből fakadóan különösen is megdöbbentő, hogy milyen árnyoldalakkal borított világot élünk, amikor egy-egy rendkívüli „kirándulás” során arculcsap a cudar valóság.

Csaknem kettő teljes éve határozza meg életünket a járványhelyzet, a különböző korlátozások fizikai dimenziója. Vagyis határozta meg. Maszkot hordtunk, közösségi életünk egy plasztikkártyától függött. Ennek azonban vége – remélhetőleg egyszer s mindenkorra.

Ha a bálványimádás szót említem valakinek, az leginkább a katolikus templomban található, festett-fényes Jézus szobrokra gondol, amelyeket a hívek simogatnak, csókolgatnak, Istenként tisztelik – az Isten helyett.

Elkezdődött egy új esztendő. Látszólag minden maradt a régiben, azonban mégis egy újabb lehetőséget kaptunk a sorstól, hogy megint megéljünk, nekirugaszkodjunk egy évnek és megpróbáljunk valamit kijavítani.

Néha elgondolkodunk azon, vajon miért jutottunk oda, ahová. Mit rontottunk el? Mit tettünk jól vagy rosszul?

Milyen megnyugtató hanggal dalolta azt a klasszikus magyar sanzont Karády Katalin, amelyben a kis hamutálon szunnyadó parazsakról, meg félhomályos szobában, magányos, éji  merengésről énekel. S az a kis cigarettaparázs mennyire odaillik. Ám van, ahol egyre tájidegenebb. A dohányzás mind napról-napra válik a hétköznapi élet „megszokandó” velejárójává, a korosztály pedig, amely „megszívja”, egyre ifjabb.

Szombat délután tudatosult bennem igazán, a klubhűség nem nőhet az aktuális teljesítményről alkotott vélemény fölé. A Nagyerdőn hullottak az elsárgult falevelek, a nyár elmúlt. Egy valami azonban örök: a piros-fehér debreceni szív.