Az ország kilencvenöt éve kényszerült aláírni az első világháborút lezáró békediktátumot. 1920. június 4. a magyar történelem legfájóbb napja. A trianoni kastélyban szentesített szerződés minden volt, csak békét teremtő nem.
Az Osztrák-Magyar Monarchia a központi hatalmak oldalán harcolt. A kor követelményeitől elmaradó, háborúra felkészületlen haderő több fronton próbált helyt állni. Kezdődött a szerbekkel, de az oroszok gyorsan mozgósítottak, így a háború első hónapjában már kétfrontos háborúba keveredett. 1915-ben az olaszok az antant oldalán léptek be a háborúba és támadták meg a Monarchiát, a következő év augusztusában a románok sem maradtak ki. Német segítség nélkül összeroppant volna az osztrákokkal közös hadsereg. A végkifejlet csak a vereség lehetett.
A győztesek Magyarországot példátlan büntetéssel sújtották. A mai napig rejtély, miért éppen hazánkat. A németeknek is súlyos feltételeket kellett elfogadniuk (hetvenezer négyzetkilométer elcsatolása, a haderő létszámának, technikájának korlátozása, jóvátétel fizetése), de még mindig messze elmarad a magyarokétól. A trianoni békeszerződés következtében az ország kétharmada idegen országok területét gyarapította. Határon túl rekedt hárommillió magyar. A hadsereg létszámát harmincötezer főben maximálták. Nehéz fegyverzete, repülőereje nem lehetett. A győzteseknek jóvátételt kellett fizetni. Még nem számoltuk hozzá az egyéb intézkedéseket (például csak egyvágányú vasút építhető), hogy a román csapatok kirabolták az általuk megszállt területeket. Ezekhez képest a háborúban szövetséges Ausztria területi veszteségei elenyészők, sőt érthetetlen módon a győztesek Magyarországtól vettek el négyezer négyzetkilométert és Ausztriához csatolták, Burgenland néven. Vesztestől vettek el, hogy vesztesnek adják.
A párizsi béketárgyalások csak színjátéknak bizonyultak. A döntések sokkal korábban megszülettek, minthogy a felek tárgyalóasztalhoz ültek volna. Hazánkkal kapcsolatban tulajdonképpen a csehek, románok és szerbek területi hódításait szentesítették. 1920 januárjában ugyan meghallgatták a gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttséget, ám a verdikten nem változtattak. Apponyi január 16-i beszéde példája lehetne a tudásnak, hazaszeretetnek és politikai tapasztalat szülte átgondolt, logikus érvrendszernek. A jelenlévő diplomaták elismeréssel hallgatták az öreg politikust, de felszólalását színházi fellépésnek fogták fel, hiszen érdemben nem változtattak az előre elkészített szerződés szövegén. Különben is, Versaillesben már csak másod-, harmadrendű diplomaták ügyködtek. A győztes államok vezetői a „jól végzett” munka tudatával korábban elhagyták a tárgyalótermeket, az ott maradtak pedig csak technikai jellegű feladatokat hajthattak végre. A párizsi béketárgyalások menetében Magyarországot hagyták utoljára. A győztesek belefáradtak a béke diktálásába. A magyar delegációt is csak a forma kedvéért fogadták, hallgatták meg, pedig nem volt még egy olyan ország, amelyik a tárgyalásokra oly alaposan felkészült volna. Ekkor mutatták be Teleki Pál híres „vörös térkép”-ét is, mely Magyarország 1910-es népességének nemzetiségek szerint eloszlásáról tájékoztatott. A világ első olyan térképe volt, amelyen a népesség nemzetiségek szerinti eloszlását a népsűrűség figyelembevételével ábrázolták, melyen egyértelműen kimutatta a határon kívül rekedt magyarság elhelyezkedését, körülbelüli létszámát. Hiába volt az érvrendszer, amellyel ellenezték az országra ráerőltetendő béke különböző paragrafusaiban foglaltakat és bizonyították azok ellenkezőjét, s hiába volt a wilsoni önrendelkezési jogra utalás is. A győztesek képviselői magánemberként megértették a magyarokat, de hivatalosan ragaszkodtak az eldöntöttekhez.
1920. június 4-én a békediktátumot a Simonyi-Semadam Sándor kormány két politikailag súlytalan tagja, Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár írta alá. Magyarország az aláírók súlytalanságával is jelezni kívánta, hogy a döntés csak kényszer hatására fogadták el. A két világháború közötti magyar külpolitika sarkalatos pontja lett a területi revízió, s ezen igény a mai napig él.
A schengeni határok átjárhatóvá teszik Európát, így egyre könnyebben juthatunk el az elcsatolt területekre. Enyhíti revíziós törekvéseinket, mert a határok nem mások, mint értelmetlen korlátok népek és népek között.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás