Szökés a zöld határon

Éjszakai határsértők

Trianon a magyarság gyógyíthatatlan tragédiája. A történészek nem szeretik a „mi lett volna, ha?” kérdést, de mi lett volna, ha az első világháború befejezése utáni hónapokban nem Károlyi Mihály és kormányai bitorolják a hatalmat, hanem legalább egy Tisza István (éppen az őszirózsás forradalom napján gyilkolták meg) kaliberű igazgatta volna az országot?

Lett volna országvédelmi koncepció, katonai erő, amely megállíthatta volna a betolakodókat. Károlyi hadügyminisztere, Linder Béla nem hadvezetési tetteiről híresült el, hanem egyetlen mondata okán: „Nem akarok egyetlen katonát sem látni.” – nyilatkozta 1918. november 16-án. Egyedül a Székely hadosztály harcolt a területrabló románok ellen, miközben az egységet Károlyiék és a Tanácsköztársaság is hátba támadta. A csehek és szerbek ellenállás nélkül foglalhattak el magyar területeket. Mi lett volna, ha azok is magyar csapatokkal találták volna szembe magukat?

Trianon a kialakult helyzetet szentesítette. Három millió magyar került határon kívülre. A következő évtizedekben keserves kisebbségi sors jutott osztályrészükül. A kint rekedtek és utódaik dacoltak új gazdáik elnyomásával. Tűrték, bírták, míg aztán egyre többeknél szakadt el az a bizonyos cérna, és a kivándorlást választották. Új uraik azonban ezernyi akadályt támasztottak, csakhogy maradásra kényszerítsék a távozni szándékozókat. Romániában Ceausescu személyi kultusza, diktátori országlása, az ország népével, de különösen a kisebbségekkel szembeni gyűlölete miatt egyre többen határoztak az ország elhagyása mellett. Hivatalosan nagyon nehezen engedték, maradt a zöld határon próbálkozás.

A nyolcvanas évek második felében jó üzlet volt embercsempésznek lenni. Általában százezer forintnak megfelelő lejért (nagy pénz volt akkor) segítették át a határon a menekülőket. A disszidálók akár átjutottak, akár nem, a csempészek zsebeit dagasztották.

A Romániából menekülők hihetetlen kalandokon mentek keresztül. Volt, akinek tizenegyedjére sikerült átjutnia. A román határőrök akárhányszor elkapták, kegyetlenül elverték. Többszörös csoda, hogy életben maradt. Csoda azért is, mert a határt őrzők nem sajnálták a töltényeket, ha szökevényekre kellett célozniuk. Az egyenruhások nem kímélték a nőket sem. Ugyanúgy elverték, mint férfitársaikat, s áldhatták az Istent, ha nem erőszakolták meg őket.

Akik tiltott módon, sikertelenül próbálkoztak, állandó megfigyelés alá helyezték. Egy ismerősöm testvére minden megmozdulását is árgus szemek követték, azonban a férfit nem tántorította vissza az újabb próbálkozástól. Mindent egy lapra tett. Titokban eladta ingatlanát, ingóságait, aztán megbújt egy időre. Az idő az ősz vége felé járt. Ködösek, fagyosak voltak a reggelek. Egy ilyen „kulimászos” hajnalon, mikor még a kakas sem látott a csőréig, felkerekedett. A legnehezebb utat választotta, mert az kecsegtetett a legtöbb reménnyel. Csengersima határában, a ’70-es nagy tiszai árvíz után védőtöltést építettek, amely felfogja a medréből kilépő Szamos, síkon áthömpölygő vizét. A gát előtt széles kanális húzódik. A férfi belegázolt a vizbe. A nem túl vastag jeget ököllel törve úszott át a magyar oldalra. A világ legboldogabb embere volt, amikor a magyar határőrök feltartóztatták. Sikerült. Azóta magyar állampolgár. Szülőföldjére néha visszajár. Vissza is költözhetne, de nem teszi. Neki jobb és biztonságosabb Magyarországon.

Nincsenek pontos számok annak tisztázására, vajon a nyolcvanas évek vége felé hányan menekültek át a zöld határon. Egyesek háromszázezerre teszik. A szökést a mai napig nem bánják. Jól érzik magukat Magyarországon, nem kívánkoznak vissza.

Somogyi Ferenc

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.