Nem értem, miről beszélnek a közvélemény-kutatók, a népszondázók, miről a kormány stb., amikor az hírharangzik, hogy nincs kormányváltó hangulat, a többség elégedett a Fidesz politikájával. Valami hibázik a megrendelt kréta körül. Ha a politikusokra rá lenne kapcsolva a hazugságvizsgáló, amikor beszélnek, üvöltözne a gép. Persze nem hazudnak mindig, csak amikor ébren vannak. Akkor is, csak ha írnak vagy beszélnek.
Azt mondja a kabinet, meg a tőle függőségben lévők, hogy mi, a nép boldogok vagyunk. Úgy szeretnék nép lenni! Ártatlan, naiv, tekintélytisztelő, hiszékeny, mint egy szerelemvágyó leány. Csakhogy tényleg így lenne? Kies a danúbiai táj, s a magyari nemzet csakugyan oly’ boldog rajt’? Elégedettek a rezsicsiklandásos nyomorban tengődő százezrek, milliók? Akárkibe botlok, legyen asszony, férfi, gyerek, értelmiségi vagy kétkezi, ömlik belőle a panasz. Nem szivárog, nem ám hogy úgy kell belőlük kisajtolni, kitaposni. Nem, kérem szépen, lávázik a fájdalom, niagarázik a siralom.
Várunk a sorunkra az autógumisnál, s odaver mellém a véletlen egy alacsony, vékony férfit. Közvetlen velem, mert még sohasem látott, s őszinte, kitárulkozó, mert ezután sem fog látni soha. 1973-ban született a szimpatikus fiatalember.
Évekig dolgozott nyugaton, azt mondja, néha naponta megkeresett 26 ezer forintot – amiért itt egy hétig kell robotolni, szitkot nyelni, fenyegetéseket tűrni, törvénytelenséget szenvedni. Három évig gyűrte odakint, hogy a családjának megteremtse az élethez a fundámentumot. Miért nem itthon? Itt nem terem babér azoknak, akik nem fidesznyikek – így mondja legalábbis. Bár – legyint -, már azoknak se mindig, mert sok az eszkimó s kevés a fóka
- Én soha nem szavaztam rájuk, s erre nagyon büszke vagyok – dicsekszik –, engem nem tudtak átverni a gonosz hazugságaikkal.
Azért jött haza, mert hiányzott neki az asszony, a gyerekek. Másképp’ nem nosztalgiázott volna a mai „posztgömbösi” éra után, amit nagyon lesajnálnak nyugaton. Ő csak tudja, sokáig érzékelte – kívülről. Azt mondja, a magyar történelem csúcsa - tömegjóléti szempontból - a Kádár-korszak volt, a hetvenes és a nyolcvanas évek. – Minden évben elvittek apámék hol a Bükkbe, hol a Mátrába, hol a Balatonhoz. Ma? A beosztottnak 3 ezer forint volt a fizetése, az igazgatónak meg 7 ezer. Ma a kuli, már ha van munkája, bruttó kilencvenet keres, az igazgató meg 5 milliót. Valamikor édesapám így átkozta a munkásőröket, akik ’56 után megverték: „a nyavalya törjön ki benneteket a ravatalon”. Sokszor eszembe jutnak ezek a szavak, amikor valaki megkérdezi a véleményem a mai helyzetről, a mai vezetőkről.
(si-si)
Új hozzászólás