Az új divatos debreceni villamosok között rút kis kacsaként rója utolsó köreit a majd hatvan éves Bengáli becenévvel illetett FVV 1100/1200 típus. A megjelenésével kezdetektől fogva vegyes érzelmeket váltott ki az debreceni emberekből. A több tekintetben korszerűtlennek számító, csupán átmeneti megoldásnak szánt típus mégis közel áll a szívemhez, mert rengeteg fiatalkori élmény fűz hozzá.
1974. május közepe lehetett. Csutak tanár néni miután fejünkbe verte a kisdobosok 6 pontját, elhatározta, hogy alsó tagozatos osztályunknak feltétlen találkoznia kell egy jópofa csuklyásmajom családdal, amely eredetileg Dél-Amerikában lenne honos. Ám, perpillanat meghatározatlan ideig a debreceni állatkertben fészkel. Szombat délelőtt volt. A Nagyállomásnál szálltunk fel a villamosra, ami a Nagyerdőig repített volna minket. Kis várakozás után záródtak az ajtók. Még el sem helyezkedtünk a székeken, amikor száz méter megtétele után, az első kanyarban Radnóti Évi éles visítása hasított a levegőbe. Évi a villamos közepén, közvetlenül a harmonika csuklójánál ült. A vakító naptól hunyorogva hátrahajtotta a fejét, ami kanyarban beszorult a forgó zsámoly korlátja, és szürke vászonharmonika közzé. Csutak tanár néni azonnal észlelte a bajt, és haladéktalanul megnyomta a vészcsengő piros gombját. A vezető gyorsfékezés után hátramenetbe kapcsolt. Az Erzsébet utca sarkától szépen visszatolatunk a kiindulási pontra a Nagyállomás elé. Radnóti Évi sérülés nélkül megúszta a dolgot. Legalább is én nem vettem észre semmi furcsát későbbi viselkedésben. Hacsak azt nem, hogy innentől kezdve kategorikusan számtan tanár akart lenni, és az is lett.
1976-ot írtunk. A Bartók Béláról elhíresült nemzetközi kórustalálkozót 1961 óta rendezte meg nagy előszeretettel cívis városunk. A világ minden tájáról érkeztek résztvevők. Voltak megrögzötten visszajáró országok is. A japánok kórusa is ilyen volt. Ki nem hagyott volna egy évet sem. A dalosok inkább a hátukra erősített kottatartókkal úsztak volna rendületlenül az óceánban, csak hogy le ne maradjanak az egyhetes, egyébként színvonalas rendezvényről. Szerettek itt lenni, és nem csak a kórusban éneklés miatt. Délután részt vettek a versenyeken, egy gyors vacsora, aztán jöhetett az éjfélig tartó élvezkedés. A debreceni fesztiválról hazatérve, kimonóban térdelve szusit csipegettek, úgy meséltek a tokiói családtagoknak a felejthetetlen debreceni élményről, a tujázásról.
A japánok azt sem bánták, hogy gyakran helyezés nélkül tértek haza, hiszen kárpótolta őket a nagy sárga Bengáli. Azaz a mi városi villamosunk, ami az évenkénti teljes pályacsere ellenére úgy rázkódott, zötykölődött körbe a városon, mint Kurázsi mama echós szekere a gránátokkal szétlőtt csatatéren. A debreceni villamosnak a számozása volt a legszebb: 1-es! Nem volt több járat a városban!
A sebességére jellemző volt a következő történet. Egyszer, a Centrum áruház előtti megállóban várakozó nyugdíjas néni orra előtt csapták be nagy berregve a harmonikaajtót.
Hiába verte szegény néni sárga cekkerrel az induló kötöttpályás bádogoldalát, a villamosvezető mégis indított. Na, ettől a kis nyugdíjas annyira idegbejött, hogy cekkerestül a villamos után eredt, és a következő, Kossuth téri megállóig püfölte azt. Ott aztán felugrott az első ajtón, és a sárga földig szidta a vezető fejét.
Szóval a japánok minden évben eljöttek és egy egész hétig rázatták magukat, hogy felejtsék a tokiói mágnes vasutak unalmasan gyors és precíz működését. Az egyik szopránt éneklő tag nemcsak a megállókat harsogta egyszerre a hangosbemondóval, hanem kiválóan utánozta a kanyarban csikorgó kerekek hangját, meg az állomásról kigyorsuló villamos mormolást is.
Ez olyan debreceni unicum volt! Szerintem, kár volt modernizálni ezt az egész villamosozást. A retró hangulatú vidámpark mellett, meg kellene hagyni egy régi pályaszakaszt, meg legalább két Bengálit. Ügyes marketig munkával tíz-húsz év alatt komoly turista tömegeket vonzana majd a városunkba ez a mai napig felejthetetlen, és szétrázó élmény.
Dalnoky
Új hozzászólás