Vonzott a színpad mindig. Írhatnám, hogy már zsenge gyermekkoromban arról álmodtam, hogy Othellót játszom majd, de ez nem igaz. Több dolog is ellentmond annak, hogy miért is nem lehettem Shakespeare hős. Egyrészt: fehér bőrű vagyok. Na nem olyan albínó-szerű, viszont annyira halvány, hogy alkalmatlan a mór történetének bemutatására. Másrészt az alkatom sem othellói, nem is beszélve a hanghordozásomról. Hol vagyok, bocsánat voltam én a magyar Othellót hatalmas sikerrel alakító Bessenyei Ferenctől. Vagy tizenöt éve a Csokonai Színházban láttam azt az előadást, ahol vendégművészként Gesztesi Károly játszotta a címszerepet. Szóval, akkor érthető, miért nem vágytam egy ágyba Desdemonával. Aki, mint kiderült, nem is imádkozott aznap éjjel.
Hogy mégis kielégítsem a deszkák utáni olthatatlan vágyaimat, paródiákat írtam magamnak. Jártam az ifjúsági klubokat '66-tól kezdődően. Különböző irodalmi színpadoknak is tagja lettem. Legkedvesebb az akkori KISZÖV klubban működő társulat volt, élén Sáfrán Istvánnal, aki egyúttal segédrendezőként tevékenykedett a nagy színházban is.
Éjt nappallá téve próbáltunk ókori görög drámákat, meg kortárs honi szerzőket, de én állandóan röhögtettem a többieket próba közben. Safi kirúgott.
Egyszer Szolnokra mentünk, elvittek engem is. Az öltözőben kérdi a vékonydongájú, alig harminc kilós Sáfrán - ma Izraelben él és 120 kiló -, tudod a régi kabaré számokat, ismered a szöveget?
- Persze - feleltem.
Gyorsan összemondtunk néhány régi Debreceni Dongó Színpad és Fricska együttes páros jelenetet, és felléptünk. Sikerünk volt. Abban a pillanatban megalakítottuk a Ketten Színpadot.
Egy hét múlva beneveztünk a Szóljatok szép szavak című országos irodalmi színpad vetélkedőre.
Zsúfolt ház várta a fellépőket a Hungária mozi, a mai Vojtina Bábszínház termében. Olyan frenetikus tapsot kaptunk az erre az alkalomra írt fél óránkkal, hogy a Debreczeni Tibor által vezetett zsűri azonnal kizárt bennünket, de ugyanakkor a Népművelési Intézet saját produkciójaként körbevittek az ország nagy színházaiba.
Így estem bele a zenekari árokba Egerben a Gárdonyi Géza Színházban, amikor hatalmas vehemenciával éppen a szovjet pártkongresszust parodizáltuk.
Aztán egyik nap csörgött Safi telefonja. Dr. Pálffy István tanár úr volt az, a Kossuth Egyetem angol tanszékének vezetője, a hajdani Dongó Színpad egyik vezére. Találkozni akart velünk.
Két pohár bor között elmondta, szívesen lenne a mentorunk, a szellemi apánk, rendezőnk, egyszóval a mindenünk.
Óriási megtiszteltetés volt. A tanár úr segítségével 1970 májusára elkészült az első önálló, két és félórás politikai kabarénk, Vigyázzunk a vonalra címmel.
A művelődési központ igazgatója, dr. Gyarmati Kálmán elintézte, hogy megkapjuk az egykori Dongó helyszínét a Piac, illetve a Vörös Hadsereg utcán. Később ez lett a Magyar Rádió debreceni stúdiója.
Egész nyáron próbáltunk, majd óriási sajtókampánnyal szeptember 17-én bemutató.
Az elismerés frenetikus volt. Mind a közönség, mind a sajtó mellénk állt. Heti két alkalommal játszottunk teljes telt házakkal, novemberben már nem lehetett jegyet kapni hozzánk, csak a következő év áprilisára. Volt öltöztetőnk, súgónk, díszletezőnk, minden, ami a színházhoz kell. Még a nagy teátrumból is átjártak hozzánk beszélgetni, sörözni a mi büfénkbe. Akkor kötöttem örök barátságot Kóti Árpáddal, az azóta elhunyt Simor Ottóval, Sárközy Zoltánnal, és ahogyan a színlapokon írják, sokan másokkal.
A folytonosság azonban másfél év után megszakadt. A Ketten Színház - mert akkor már így hívtak bennünket - feloszlott. A társulat fele - Sáfrán - ugyanis a fővárosba költözött, a Népszabadság munkatársa lett.
Történetek százait mesélhetném, de álljon itt csak egy:
Thúróczi Gyurka bácsi, a kitűnő rendező kitalálta, hogy Bulgakov Mester és Margarita című örökbecsűjét átírja nekünk. Negyven oldal szöveg kettőnkre. Sehogyan sem ment a fejünkbe. Meg nem is nagyon akartuk. Pedig az öreg nagyon szerette volna. Három hónap alatt ötvenöt próbát szenvedett velünk végig, amikor rájött, hogy mi ezt nem akarjuk. Egy fesztiválra szánta. Lemondani nem lehetett. Ott álltunk Dunakeszin a közönség előtt, és nem volt mit tenni, játszani kellett. Megcsináltunk a Vigyázzunk a vonalra előadást. „Szétverték a házat.” Gyurka bácsi odajött, megveregette a vállunkat és közölte:
- Holnap ezt is átírom!
Egyébként ebből a vonal produkcióból is akadtak néha gondjaink. Az első rész egy történelmi áttekintés volt, párbeszédes formában. Íme:
- 1945. Ez volt a kikelet éve!
- De miért a kikelet éve?
- Mert ki kellet mondani, hová is tartozunk!
- Na és, hová tartozunk?
- Kelet!
- De mi az, hogy kelet?
- Ezt kellett választanunk!
- És jó az nekünk?
- Mi?
- Hogy kelethez tartozunk.
- Persze, mert ha nyugathoz tartoznánk, nem tudnánk hova disszidálni.
Ez akkoriban elég meredek duma volt. Mindig akadt a nézőtéren egy-két úr a házból, de békén hagytak bennünket. A puha diktatúra elnéző volt. Még akkor is, amikor Kádárt parodizáltuk.
Nem ártottunk a légynek sem, ők pedig ország-világ előtt adminisztrálták, hogy nálunk szólásszabadság van.
Weisz György
(Részlet a szerző most készülő harmadik könyvéből.)
Új hozzászólás