Az éltető ereje a szeretet volt. Szerette a családját, a munkáját, a sportot, a művészeteket, a kultúrát, a munkatársait, a rokonait, a barátokat, a humort, a rendezvényeket, azt, hogy taníthatott, hogy átadhatta a jót és az értékeset az embertársainak, és szerette a békét, biztonságot – katonatisztként… Ha élne, ebben az évben lenne 100 éves Ujvárosi Endre, sokak Bandi bácsija, Bandija.
Akkor találkoztam vele először, amikor ifjú szerkesztő voltam a Hajdú-bihari Naplónál, és egy visszaemlékező írást hozott be, hogy közölné-e a lap. Amikor bemutatkoztam, rámbökött ujjával, és vastag, szigorú szemöldöke alól fiatalos huncutság villant. – Csak nem vagy rokona Barna Tibornak, Csimbinek? – kérdezte azonnali választ várva. – De – mondtam –, a fia vagyok. – Hú, édesapádat jól ismertem… – és hosszas mesélésbe kezdett, kedves történeteket felidézve a nagyon múltból, az ötvenes évekből, amikor még nem is éltem.
A későbbiekben még többször találkoztunk, főleg a dr. Papp Gyula ezredes által rendezett Simonyi Napok rendezvényein, vagy az eseményhez köthető Katonadolog című kiadvány bemutatóján, amelyre öt alkalommal került sor, és én, mint szerkesztő szerénykedtem, Bandi bácsi pedig az egyik jeles, díjazott szerzőként vett részt az eseményen. Mindig fotózott, videózott az eseményeken, mintha nem ünnepelt vendége lett volna a bemutatónak, hanem csupán gyalogmunkás sajtós.
Aztán múltak az évek, Bandi bácsit pedig elragadta a némaság, 2013. február 14-én, 86 évesen itt hagyta az evilágot.
A napokban telefonon keresett egy kellemesnél sokkal csodásabb hang: dr. Ujvárosi Andrea. Egyetemi docens és a Csokonai Nemzeti Színház operaénekese, zenei vezetője. Nem mellesleg, Ujvárosi Bandi bácsi lánya! Azt hiszem, nem tudtam leplezni a meglepetésemet és az örömömet, mert egykor volt jó emberekről szívesen hallgatok történeteket, érdeklődésem mindig rájuk irányul, és persze, szívesen is írok róluk, mint kiderült lánya ötletadásaiból, figyelemfelhívásaiból.
Egy kora esti órában ültem le Andreával a színházi irodájában, hogy meséljen édesapjáról. Nem nagyon kellett kérdezni, mondta, amit fontosnak tartott édesapjáról, közben fényképeket keresett rendszerezett borítékjai között, újságok is előkerültek. (Rendszerető – gondoltam, mint az édesapja volt.) És mondta a csupa jót, amiket már én is összegyűjtöttem. Így a beszélgetésünk java egy ismétlés volt, egy jó emberről.
De lássuk a száraz életrajzi adatokat, ha valakinek még nem ugrott volna be pontosan, hogy kiről van szó!
Ujvárosi Endre alezredesként szolgált, és a Debreceni Helyőrségi Tiszti Klub, később Helyőrségi Művelődési Otthon (a korábbi tiszti kaszinó) parancsnoka, vezetője, igazgatója volt. Tevékeny szerepet vállalt a debreceni katonai és társadalmi élet szervezésében. Gyakran jelen volt a honvédelmi- és sporteseményeken, modellező és technikai versenyek hivatalos megnyitóin, házigazdájaként.
Papp Gyula nyugállományú ezredes így emlékezik vissza a kezdetekre: „Endre bátyámat a kilencvenes évek eleje óta ismertem. Akkor még a Debreceni Lövészdandárnál dolgoztam, Ő pedig rendszeresen részt vett különböző rendezvényeken. Sokszor beszélgettünk, és számtalan történetet mesélt gazdag, eseményekben bővelkedő életútjáról.”
Lánya ugyancsak ezzel kezdte a megemlékezést: „Kíváncsi, minden iránt érdeklődő és merész ember volt. Szeretett mesélni, és átadni a tudását mindenkinek. Sokoldalú volt az érdeklődése, rengeteget fotózott, videózott. Gyakran előfordult, hogy egyik vállán fekete-fehér filmes fényképezőgép lógott, a másikon színes, diafilmes masina, a kezében pedig filmfelvevőt, később videókamerát tartott. Érdekelte minden technikai újdonság, még a Facebookra is belépett, hogy minél élénkebb kapcsolatot tartson a világgal. Nyolcvan évesen elkezdte feldolgozni a több ezer képből álló, egyébként feszesen rendszerezett papír fotógyűjteményét és diafelvételeket. Levideózta azokat, aztán digitalizálta, amennyire a kor technikája engedte.”
De ismerjük meg a gyerekkorát, hogy mi vezette ehhez a kíváncsi, fegyelmezett, de minden iránt nyitott, fogékony élethez!
Lánya elmondása alapján édesapja 9 évesen kezdett el a nyári szünetben dolgozni. 12 évesen kifutó fiú volt, amiről már sokaknak fogalma sincs, hogy mit jelent. (Szegényebb sorsú fiúk végezték ezt a munkát, élelmiszert, tárgyakat, leveleket kellett elvinni egyik helyről a másikra. Amolyan mai gyorsfutár.) A kis Bandi (ahogy gyerekkorában, aztán később is szólították) többnyire élelmiszert, kenyeret szállított a – saját fillérjein összespórolt – biciklijén. Ekkor tanulta meg szüleitől a három fontos elvet, amelyet élete végéig betartott: tisztesség, becsület, tanulás. Lánya elmondása alapján bíró vagy tanár akart lenni.
Mégis, hogyan lett katona?
Ujvárosi Endre így emlékezik vissza a „katonás” kezdetekre: „1944 szeptemberében hirdetmény jelent meg Debrecenben, Hajdú-Bihar megye városaiban, falvaiban. Eszerint minden 18. életévét betöltött fiatalnak – leventének – háromnapi hideg élelemmel ellátva szeptember 26-án jelentkeznie kellett a baromvásár téren (…). Azt, aki nem jelentkezik, rögtönítélő bíróság elé állítják. Nemigen volt bátorságunk a rendelkezést nem teljesíteni. Mint később megtudtuk, sokakat elfogtak és felakasztottak, lelőttek.”
Papp Gyula így emlékezik vissza a gyakori beszélgetésekből kirajzolódó múltra: „Máig élénken él bennem az a történet, amelyet az 1944 őszén átéltekről mesélt. 1944 szeptemberében Debrecenben, illetve a megyében „összeszedték” a tizennyolcadik életévüket már betöltött fiatalokat. Néhány nap elteltével több ezer fiú indult el gyalog, tisztek felügyelete mellett Tiszacsege irányába. Barakkokban és istállókban szállásolták el őket, majd később marhavagonokba zsúfolták valamennyiüket. Alig tudtak megmozdulni, szinte semmi helyük nem volt. A szerelvények sokszor hetekig vesztegeltek, miközben a hidegtől szenvedtek, éheztek, a tisztálkodásra pedig szinte egyáltalán nem volt lehetőségük. Nyomorúságos, embertelen körülmények között utaztak. Végül Sopronig jutottak, ahol egy hosszabb várakozás során Endrének és néhány társának sikerült megszöknie. Pénz, élelem és megfelelő ruházat nélkül, fázva, szinte rongyosan indultak el hazafelé. Leginkább gyalogosan haladtak, vagy szekerekre kéredzkedtek fel. Így jutottak el Sajóecsegig. A kis településen találtak egy búvóhelyet: egy kis házat, annak istállóját, és időnként a pincében is meghúzták magukat. Több fiatal bujkált ott egészen 1944 decemberéig, amikor végre lehetőségük nyílt arra, hogy hazatérjenek Debrecenbe. Endre bátyám számára azonban a történetnek volt egy különösen fájdalmas része is: azok közül a társai közül, akikkel együtt szökött meg Sopronból, később egyikük sem maradt életben.”
De, akkor az átélt borzalmak ellenére mégis, miért lett katona? – kérdeztem a lányát, Ujvárosi Andreát. Aki megdöbbentő magyarázatot adott.
„Nem akart katona lenni! (Nem szerette a kötöttségeket, de azt megtapasztalta, hogy eredményeket csak fegyelmezett, kemény munkával tud elérni.) Bekényszerítették. ’49-ben behívták a pártbizottságba, ahol rábeszélték, mint párttagot, hogy el kell mennie tartalékos tiszti képzésre. Ekkor a Dohánygyárban dolgozott, ahol viszont számítottak rá, mint későbbi vezetőre. Erre az ellenérvre viszont a pártbizottságon megfenyegették”, hogy egy párttagnak kötelessége teljesíteni a népgazdaság érdekét, különben… Ezek után elment a tartalékos tiszti képzésre a fővárosi Ludovikára a 3 hónapos képzésre. A tanfolyam végén azonban jött az újabb csapda: névsorolvasást tartottak, hogy ki az, aki önszántából marad hivatásosnak. És ekkor az ő nevét is felolvasták, pedig szó nem volt róla, hogy bezupál. Úgy ment ez akkor, mint a téeszesítés. A magyarázkodás után két héttel már hadnagy volt az apukám.”
A Katonadolog című kiadványsorozatban rendszeresen írt a háború borzalmairól, elviselhetetlen szenvedéseiről. Érthető, hogy aki olvassa a visszaemlékezéseit, és ismeri a békés, szerető jellemét, az azt gondolja, ő leginkább egy békefenntartó katonaként lehetett volna boldog. Vagy volt más út is? Igen, a kultúra. Az ötvenes évek elején megteremtett katonai, tiszti klubok, művelődési egységet, házak létrehozása, működtetése és vezetése. Egyértelmű, hogy Ujvárosi Endrének ez az út jelöltetett ki.
Papp Gyula ezredes így emlékezik meg Endre bácsi visszaemlékezéséről: „Elmondása szerint, az volt katonai pályafutásának egyik legnagyobb büszkesége, hogy a csapatszolgálatot követően a tiszti klubok és helyőrségi művelődési otthonok világában dolgozhatott.”
És valóban! Teremtő és alkotó fenntartója volt ezeknek az intézményeknek, mert nem csak Debrecenben létesített egy kiválóan működő intézményt, amely megállta a helyét a város egyéb, állami fenntartású művelődési intézményeinek mérlegén, de még olykor eredményesebben is teljesített. (Őt sok helyen a tiszti klubok paracsnokainak, igazgatóinak doyenjeként aposztrofálták.)
1951 és 1953 között Debrecenben, 1953 és 1958 között Szegeden, 1958 és 1967 között Szentendrén, majd ismét Debrecenben szolgált 1981-es nyugdíjazásáig. Gondolhatnánk, hogy Magyarország szebbnél szebb városaiban dolgozott, mégis visszajött az Alföld poros fővárosába. Miért?
Andrea lánya szerint mindig vágyott Debrecenbe. Ide kötötte a lelke. Itt érezte jól magát. Itt végezte az elemi iskolát, majd a polgárit és a gimnáziumot. Majd vasesztergályosnak és villamossági kereskedőnek tanult, amit egy közgazdasági technikummal koronázott – egy ideig. De a tanulás mindig életcélja volt, elvégezte a tanítóképző líceumot népművelés-könyvtár szakon, aztán elkezdte az egyetemet is azzal a szándékkal, hogy a történelem szak elvégzése után doktorál. Ez a tanulmány, nagy bánatára, abbamaradt.
Az önképzés, a tanulás és a könyvek szeretete viszont egész életét végigkísérte. Sok ezer kötetes könyvtára maradt 92 éves feleségére és lányaira. A kiadványok katonásan fegyelmezett rendben vannak, talán szoros ábécében is, biztosan katalogizálva is, ahogy kell egy jó könyvtárban. Ja, és a könyvszeretetéről árulkodik, vagy inkább igazolás, hogy Várkonyi Károly debreceni grafikusművész ex librist készített 1969-ben. Tehát, rend volt a könyvei, a fotói, filmjei között. És persze a munkájában, életében is.
De ugyanilyen rendet tartott az intézményekben is?
Ismét Papp Gyulához fordulunk, hogy milyen volt Ujvárosi Endre a munkában.
„Számára ezek az intézmények soha nem pusztán épületek vagy katonai objektumok voltak. Arra törekedett, hogy valódi tartalommal töltse meg őket, és olyan közösségi tereket hozzon létre, amelyek a katonák és családtagjaik számára szinte második otthonként szolgálhatnak. Ezek a helyek nemcsak a kikapcsolódást és a pihenést szolgálták, hanem fontos szerepet töltöttek be a társasági életben, az étkezésben, a beszélgetésekben és a közösségek összekovácsolásában is. Lehetőséget biztosítottak a katonafeleségek számára a közösségi életre és különböző foglalkozásokra, valamint sok esetben a gyermekek felügyeletére és tanulásának segítésére is.”
Rengeteg programot szervezett, és sok újítása volt. Többek között ő vezette be a dressz-kódot, ami azt jelentette, hogy egy-egy rendezvényre meghatározott ruhában lehetett belépni. Pl.: öltöny, nyakkendő. Éppen ezért a tiszti klub portásánál mindig volt pár tucat nyakkendő, hogy ha valakinek szüksége van rá, ő tud kölcsönözni. De a könnyed táncos rendezvényeket túl (ami a katonák kikapcsolódását szolgálta) szervezett gimnáziumi oktatást, különböző tanfolyamokat, sportversenyeket.
A sokrétű érdeklődésének köszönhetően, és persze a munkájából adódóan rengeteg emberrel tartotta a kapcsolatot. Művészekkel, újságírókkal, tanárokkal, sportolókkal, rendezvényszervezőkkel, hivatalos és nem hivatalos emberekkel munkakapcsolat és barátság szintjén. Rendszeresen felléptetett országos sztárokat, állandó teret kaptak a legnépszerűbb debreceni művészek irodalmi és zenés műsorokban. Többükkel több évtizedes barátságot (családit is) ápolt. Pl.: Simor Ottó, Tréfás György.
Kedvességét sokat szerették, precizitását sokan elismerték.
A sportot különösen fontosnak tartotta. Ő maga remekül sakkozott, focizott, pingpongozott és teniszezett, még nyolcvan éves kora fölött is. (Az asztalitenisz szövetségnél betöltött funkciója is egy szerepvállalás volt.) Az aktív fizikai lét a memóriáját is karbantartotta.
Nagyszerű emlékezőtehetsége volt. Andrea lánya meséli, hogy amikor a 1952-ben színpadot építtetett a tiszti klubba, egy erős áthidaló elemre volt szükség. Akkor jutott eszébe, hogy a Nagyállomás bombázása után látott egy robusztus vaselemet az elpusztult épületek romjai között. Kiment a helyszínre, és katonatársaival sok évvel később megtalálták az elemet, amelyet aztán sikeresen beépítettek a színpad fölé.
A magánéletében is fegyelmezett, céltudatos volt. Az egyenesség, őszinteség az alapjelleméhez tartozott.
Papp Gyula így emlékszik vissza: „Egész életében rendkívül pozitív gondolkodású volt. Talán éppen ez a derű és életszeretet segítette át élete nehezebb időszakain is. Nagyon családcentrikus volt. Büszkén beszélt családjáról, és amikor az otthonában jártam, mindenütt a család, a gyermekek és az unokák fényképeivel találkozhattam. Látszott rajta, milyen fontos helyet foglalnak el szerettei az életében.”
Szeretett visszaemlékezni régi történetekre, és azokat megosztotta, akivel csak lehetett. Nagy szerepe volt a debreceni Katonadolog című könyvsorozat létrejöttében. Öt éven keresztül valamennyi kiadványba írt emlékeket. Akadt közöttük tragikus, borzalmas eseményeket felidéző történet, de sok vidám anekdota is.
Idős korában is megmaradt a kultúra iránti érdeklődése. Rendszeresen járt kulturális rendezvényekre, kiállításmegnyitókra és természetesen a Simonyi Napok eseményeire is. A Papp Gyulával való barátsága igazából ezeken a rendezvényeken mélyült el. A nyugállományú ezredes így összegzi gondolatait Ujvárosi Endréről: „Ma, sok évvel a halála után, a 100. születésnapján különösen erősen érzem, milyen nagy érték volt, hogy ismerhettem őt. Büszke vagyok arra, hogy kortársa és ismerőse, később pedig munkatársa és barátja lehettem. Endre bátyám élete számomra ezért nemcsak egy hosszú és eseményekben gazdag katonai pálya története. Példa arra, hogyan lehet szolgálni, közösséget építeni, a kultúrát és a sportot szeretni, a családot megbecsülni, és közben megőrizni az élet örömeit és a jókedvet.”
Hosszú és gazdag élete sokak számára volt példa. Fegyelmezettsége, sokirányú érdeklődése, az élet legnehezebb helyzetein is túlsegítő humora, bölcsessége rendkívüli emberré tette. Humanizmusa és értékközpontúsága igazi reneszánsz emberré emelte. Jó volt őt ismerni.
Barna Attila
Új hozzászólás