Nem vallott szégyent Marco Rossi magyar válogatottja az orosz sereg ellen. Annál fontosabb ponttal tért haza a csapat, hogy a „keleti front” élfutballistái ellen Gorbacsov Szovjetuniójának felbomlása óta Magyarország nem szerzett pontot tétmeccsen. Figyelem, szubjektív elemeket tartalmaz!
És akkor felcsendült a világ két legszebb nemzeti indulója…először természetesen hazánk Himnusza. Rossi énekelt, Willi Orbán is, Szalai és a többiek pedig magabiztosan simogatták a szívükön lapuló nemzeti címerünket. Laza játékosok sorakoztak fehérben, kellő önbizalommal arcukon. A túloldalon a szigorú Csercseszov mindenre elszánt harcosainak bal szemében szinte lobogó lánggal égett a mauzóleumában fekvő Lenin ökölbe szorított jobb keze, jobb szemükben pedig a Vaszilij Blazsennij Székesegyház arany oltárképe, mintegy Isten segítsége. Majd elkezdődött a mérkőzés. Lássuk be, nem is a két – egyébként feledhető – félidőnyi labdarúgás miatt marad emlékezetes az este. Hanem abból a szinte mindent kockára tévő, harcias lendületből fakadóan, amelyet a magyar játékosok produkáltak. Az első játékrész gól nélküli döntetlennel zárult. Csupán helyzetekre futotta a reménykedő magyaroktól és a bosszankodó szlávoktól. Épp ilyen gólcsend uralkodott tovább a második negyvenöt percen keresztül is, hiszen nem esett az összecsapást lezáró hármas sípszó előtt sem. Egy pillanatig nem törtek meg Nikolicsék az orosz nyomás hatására. Még akkor sem, amikor a félpályánk felénél Kalmár Zsolt és Szalai Attila passzolgatásába helyenként veszélyes hibák csúsztak. Persze, nehogy félreértés essék, eszem ágában sincs őket hibásnak kikiáltani, sőt. Inkább elismerés illeti csapatunkat annak okán is, hogy a holtpontokról hatványozott erővel álltak fel. Szóval néha bakiztak, de megrázták magukat és megindultak, meg sem álltak Oroszország kapujáig, ahol Nego lövése minimális ütemtévesztés miatt zúgott el a kapu mellett. Oly lelkesedéssel küzdöttek hazánk fiai, mint összefogásban lázadó csinovnyikok a cárevics fegyverkezett hada ellen. Jogosan járhat a dicséret Szalai Ádám csapatkapitánytól és természetesen a szövetségi vezetőtől is, hiszen legutóbb az oroszoktól hazai pályán szenvedtünk csoportkörbéli vereséget, amiért tegnap Tél tábornok otthonában, mondhatni, jogos elégtételt vettünk. Megérdemelten. Ki gondolta volna az elmúlt néhány esztendőt figyelve, hogy a Nemzetek Ligája 2020-as kiírásában még a kis tabellánk első helyéért is hadakozhatunk majd. Ráadásul mindezt az érdemet Budapesten, a Puskás Arénában vívhatjuk majd ki.
A soron következő magyar vonatkozású meccsekre novemberig kell várni. Izland legyőzésével az Európa-bajnoki szereplés jogát nyerheti meg Magyarország. A Nemzetek Ligája menetelés újabb állomásaképp utána a szerb sas nemzeti tizenegye érkezik Budapestre, majd három napra rá Törökország vendégeskedik nálunk. Reméljük, a történelem emlékére ezek csak átmeneti látogatások lesznek, mi pedig győztes házigazdaként ünnepelhetünk majd.
Barna Marci
Új hozzászólás