A minap betértem a templomba. Nem volt különösebb indoka, nem tartottak szentmisét és nem gyakorolt az orgonista. Egy-két öreg néni morzsolta rózsafüzérét az első két padsorban.
Megálltam hátul. Kezem magam elé ejtve összekulcsolódott, de az ima előtt gyermekkori jó szokásom – lábaimat ösztönös mozgásra késztetve – a gyertyák elé vitt.
A meggyújtott gyertya a Szentlélek jelenlétére emlékeztet, a gyertya lángja, füstje jóillatú áldozat az Atyának, mint a szívből fakadó, felé szálló ima. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy se a gyufa és a viasz füstös illata, se a láng remegése nem viszi ma égbe a lelkemet. Az apró gyertyák helyett műanyag sírmécseseket válthattam kétszáz forintért, melynek alján egy kis kapcsológomb helyettesítette a gyufa feladatát. Illat és lobogás, füst és melegség nélküli műanyagdarabok valósághű műanyag lángocskával, benne a tűz mozgását imitáló vibráló árammal.
Felháborodtam. Bosszúságom a jó keresztény magatartásánál is erősebb volt, s anélkül mentem ki az áhítat tízméter magas kupolájából, hogy küldtem volna oda akár egy Áment. Valójában ez a düh jóval hamarabb és nem csak az Isten házából vezethetett volna ki engem. Hisz évtizedek óta műanyagennivalót fogyasztunk műanyagtálcákról, műanyagkörmünkkel műanyagbillentyűzetet kopogtatunk a munkahelyünkön, vagy műanyag zongorán játszunk műanyagzenét szabadidőnkben, műanyagtengert varázsolunk az Atlanti-óceánból műanyagpalackok és nejlonzacskók szemétlerakójává változtatva az élőlények életterét. Műanyagtörlőinkkel takarítjuk műanyagasztalunkat, műanyag pelenkákba csomagoljuk szintetikusan előállított tápszerrel táplált gyermekeinket.
Száz százalék poliészter ruhában talán eljutunk templomba, s a műanyagmécsest kapcsolva imádkozunk műanyag istenünkhöz?
Polyákné Tóth Nóra
Új hozzászólás