Munkakereső kalandba bonyolódva egyszer csak az utca zajába nem illő kellemes hangokat hallottam: „A Kúriának igaza van! De mi ezt nem hisszük.” Hisz ez a hang egy hangtölcsérből jött, transzparenseket, zászlókat cipelő csendes-szerény emberek előtt járó magas, szép kabátú, aktatáskás fiatalember bátor szájából. Nem mondta sokszor, három-négy mondatot mondott, s az utca zaja monoton lett, s benne ez a vékonyka hang egyre erősebb.
A Széchenyi utca mélye felől jöttek, átellenben a Csonka toronnyal, szép verőfényes ünnepi napsütésben. Jöttek, mert jönniük kellett, jöttek, olyan egyszerűen, olyan mindennaposan, mint a zöldre váltó lámpa, ahogy áttereli a szelíd autókat, buszokat a túloldalra. Harmincan, ha lehettek, egy osztálynyian, fiatalok és öregek - az érintettek, az átvertek, akik már nem szégyellnek semmit. Csak falják a métereket, nem sodródnak, mennek. A sor végén fotós: a mostani idők nagy tanúja. És a fiatalember megáll a Széchenyi sarki gyógyszertár előtt, és újból elmondja mondatait, hogy még a patikából is kijönnek a szóra azok is, akik rosszul voltak…Igen, ők is tudják: egy politikus tegnap, a nagy nyilvánosság előtt megint igazat mondott!
Délelőtt fél tizenegy elmúlt. Megbabonázódtam. Nem mertem átmenni közéjük, pedig nagyon akartam. Már a zebrán haladtak, most a templom elé értek, bevárták egymást. A túloldalt voltam, néztem az órám, pontosnak kellett lennem: talán ma munkát kapok. Ekkor már látszottak a sárga védőruházatú rendőrök, szinte minden kirakat előtt kettő-három. Nagyon vigyáznak ránk, nagyon szerethetnek tehát bennünket. A haladókkal párhuzamosan három szabálytalanul parkoló rendőrautó posztolt: hosszú, méla lesben…Még az én oldalamon is közeledett egy kommandós kocsi. Csak úgy, véletlen…
A kicsi csoport lassan körbe gyűlte az OTP Bank bejáratát. A fiatalember középre ment és elmondta, érthetően, amint vártak tőle, még nagyobb bátorsággal, ami az évek várakozó menetelésében kikívánkozott belőle. A komprádor bankokról beszélt, és minden őket éltető kormány gyávaságáról.
Azt is mondhatta volna, ha ő egy cinikus party-politikus: „S hogy sorsotok előre nézzétek,/Vigyázó szemetek a Bankokra vessétek!”
A tömeg nem kiabált, az utca nem kiabált, néhányan fényképeztek, de ez nem közöny volt, hanem azt mondta: „Úristen, ez velünk történik!” - de némán, csak úgy befelé. Mert mi mindent befelé gyűrűnk: száraz kiflit, parizert, indulatot…
A vigyázó szemek és a bátor szemek sokáig nézték egymást. Nem bántották egymást. Tudták: ez a dolguk. Mert itt ez a béke…
A magyar ember a tűntetésben óvatos. Ritkán mozdul ki az utcára. De ha kimozdul, akkor nagyon. Sőt, ki is telepszik. Belakja, otthonává avatja az utcafrontot.
Itt nem ezt történt. Még nem…
SZ.B.
Új hozzászólás