Régebben az egyik hipermarket pénztársora fölött táblák lógtak, rajta a figyelmeztetés: „Ha a pénztárnál két vásárlónál többen állnak, akkor újat nyitunk.” Azóta lekerültek a biztató mondatot tartalmazó applikációk, s vele egyenesen arányban növekedtek a sorok.
Szakmányban gyárthatók lennének azok az egykaptafára húzható élettörténetek, amelyek állami gondoskodásban részesültek – vagy, ahogy egymást közt mondogatják: államisok – nevelkedéséről, életkezdési nehézségeiről íródnak.
Fél négykor már csilingelt az öreg Nokia, maradt volna még, legszívesebben lenyomta volna a szundit, de sóhajtott egyet, kifordult a takaró alól, valamit motyogott az asszony, visszafordult, ráhúzta a takarót teljesen, mert ilyenkor azért hűvös volt, nyitva az ablak, áramlott be az éj hidege, magához is tért gyorsan, bele is borzongott a hűvösbe.
Furcsa dologra jöttem rá. A kenyérszállítók különleges emberek. Nem csak azért, mert nekik köszönhetjük, hogy friss ropogós kenyér lehet naponta az asztalunkon, hanem azért is, mert minden kenyérszállítónak van egy különleges története.
A boltban a hévégi bevásárlási roham miatt feltorlódott a sor a hentespult előtt. Az egyszem eladólány, nem lehetett több tizennyolcnál, gyöngyöző homlokkal iparkodott. Nem is morgolódtak a vevők, hiszen látták, a lány, amit lehet, megtesz. Csak a hallótávon kívül tébláboló boltvezetőnek jutott néhány keresetlen szó, kifogásolva szervezőképességét.
Hazánkban másfél millió ember él mélyszegénységben. Különböző okok miatt jutottak e kilátástalan helyzetbe. Az okok kutatása nem ennek az írásnak a feladata. Az alábbi eset csak egy adalék a szegénység mély bugyrainak történéseiből.
„Jött Jézus az úton. Minden bizonnyal az M7-es felől. Mert honnan máshonnan?! Ballagott az úton, átért a kanyarnál, ott meglátta szent Pétert, az ártézi kútnál, és ahogy Péter ott üldögélt, és falatozott, megkérdezte tőle Jézus: kajá’sz, ó szent Péter?!” (helyi legendárium Kajászószentpéter, ma már csak Kajászó nevének eredetéről)
Az ünnepek és a meglehetősen hosszúra nyújtott téli szünet (ami alapjában nem baj) után az iskolában lassan visszarázódott szokásos rend, az órarend szerinti tanítások, foglalkozások hétről-hétre ismétlődő sora.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.